Tanuld meg

Ivan Cankar novellájában a városban tanuló fiú szégyelli falusi édesanyját. Amikor a fekete ruhába öltözött idős asszony meglátogatná a városban, barátjával megy az utcán, s úgy tesz, mintha nem ismerné fel.
A szegény ember pártjára álló gazdagabb megcsörgeti a zacskóban lévő pénzt, ekképpen fizetve a pecsenyeillatot szagoló szegény helyett - akitől a lacikonyhás azt követeli, fizessen neki, mert szagolta a hús illatát.
Tito elvtárs életét Lux nevű kutyája mentette meg.
Bolje rob, nego grob (Inkább a halál, mint a rabság) - ez volt a nép jelszava 1941-ben, amikor a fasiszta Németország meg akarta szállni hazánkat.
Nem volt rossz ebben felnőni.
Úgy értem, akár egy népmese, olyan volt a világ, amit megismertünk. Megnyugtató volt, hogy mindig a jók győznek. A rosszak pedig felismerhetőek: nem lehet tévedni.
Pionírok voltunk. A nyakunkba kötött kendő a partizánok értünk, népeink és nemzetiségeink szabadságáért kiontott vérét jelképezi.
A tornateremben, ahol az ünnepségek zajlottak, óriási Tito-kép és vörös zászló volt a falon.
A zene, amire a tornateremben táncoltunk, egyáltalán nem az volt, amit különben hallgattunk.
Nem tudom, mikor hallgattunk különben zenét.
A Vadászatot sohasem hallgattuk, mégis tudtuk a szövegét. Amikor Deák Bill Gyula fellépett a kanizsai diszkóban, nem tudom, hogyan kerültem oda. Csak furcsa lett volna, ha nem vagyok ott. Pedig nem is kedveltem. A.E. Bizottság-párti voltam. Talán.
Dave Brubeck lemezére emlékszem. Csak dzsessz-lemezeim vannak, a kazettákra rákerülő egyéb számokról (Illés, Omega, Riblja čorba, Azra, Bijelo dugme, Zorán) nincsenek emlékeim, nem tudom, hol és mikor vettem fel azokat.
*
Aaron Alexander egy New York-i zenész, dobos. Nemrégiben itt jártak, megismerkedtünk, beszélgettünk, valamiféle vendéglátó voltam, kötelező ilyenkor a társalgás. De nem is így történt. A fiam beszélgetett vele, én füleltem, hogyan boldogul az angollal. A dobos megkérdezte, mi a kedvence, a gyerek pedig a Téjkfájvot mondta. Ekkor szólaltam meg, látva, nem hiszi el. Mondtam, hogy az volt az egyik első lemezem. Kiderült, az övé is. Merthogy mi nagyjából egyidősek vagyunk, tette hozzá. Az olvasmányélményeinkben is volt közös metszet, a Festett madár, az Éjszaka, Portnoy-kór, még Thomas Mann is.
Aaron Alexander felesége a Fülöp-szigetekről való. Azt mondja, éppen annyit élt Amerikában, amennyit odahaza, vagyis 18-18 évet. S nehéz neki, mostanában nehéz a lelke, mert nem tudja, melyik is a hazája. Hogy mit jelent ez a szó. Tehát megérti, amikor arról beszélek, legelőbb is a magyar irodalmi térben kell otthonra lelnem.
Vagy ilyesmi.
*
Nem hinném, hogy egy New York-i zsidó dzsessz-zenész és egy bácskai római katolikus író-féle hasonló dolgokat tanultak volna az iskolában. Ám úgy vettem észre, hasonló dolgokon - attól még - fel lehet nőni.
Tehát hamisság volna arról beszélni, meghatározó volt mindaz, amit az iskolában tanultam, ahogyan felnőttem. Pedig meghatározó volt, csakhogy nem jobban, mint bármi más.
Vagy mindenki népmeséken nő fel. Minden ország és minden társadalom megteremti a saját népmese-világát. Amitől aztán nem győzünk megszabadulni.
*
Az iskolák védőszentje Sveti Sava. Minden évben ünnepséget rendeznek a tiszteletére. Van is egy himnusza, amit meg kell tanulni, az a címe, hogy: Svetosavska himna. Benne van a Zeneművészet tankönyvben. Amikor én jártam általános iskolába, akkor Tito elvtárs életét kellett tudni. Viszont nem emlékszem, hogy negyedikben tanultuk volna Magyarország történetét Mohácstól napjainkig. Az viszont biztos, hogy másodikban nem tanultunk az Aradi Vértanúkról. Később se nagyon. Nekem a Titulász bankója című meséskönyv volt az. A gyerek felsorolja a legnagyobb ütközeteket, tudja a Világosi fegyverletétel dátumát, betéve ismeri Mátyás király életét (mivel számára ő az ideál), azon a zenén nő fel, amit otthon talál és vörössándoron. Mi nem rajta nőttünk fel. Nem ennyire.
*
Amúgy a 2000-ben iskolába induló határon túli kisdiákok kaptak két könyvet ajándékba: Milleniumi szöveg- és dalgyűjtemény.
Amikor tehát kikérdeztem a gyereket a '48-as forradalomból, akkor elővettük, és abból is olvastunk, s megmondom: eleredt a könnyünk.
De a fiam József Attila Mama című versét is megkönnyezi.
Mert irodalmilag nevelem.
Egyáltalán nem azért. Hanem azért, mert ilyen. Magától.
És azt is mondtam neki Ópusztaszeren, ahova a IV. végén szülőkkel együtt kirándult az osztály, hogy ne feledje: nekünk Széchenyi a kedvencünk. És nem feledi, mert imádja a gépezeteket és a folyószabályozást.
Viszont megtépném a füleit, ha nem írna hibátlanul cirilül. Ha nem tudna szerbül bevásárolni és részt venni egy focimeccsben.
Nem gondolom, hogy kizárulni jó dolog.
Tehát Ozolin a rekorder: "gyorsabban, magasabbra, távolabbra."