Lovas Ildikó: Cenzúra alatti

Mindenre felkészülten tettem meg az utolsó lépéseket. A padlón szőrre, a fémasztalon cadaverre felkészülve, ahogyan a hullákat itt nevezik. Vagy csak egy fél cadaverre, egy halott nő kihajtott törzsére. - A Híd folyóirat júniusi számából Lovas Ildikó készülő regényéből ajánlunk egy részletet.

A nő, aki túl sok

Részlet

A férfi mellkasa szőrös. Az arcát is szőr borítja egészen az os zygomaticumig, a járomcsontjáig. Sűrű, erőteljes és akkor is világosan látható, ha frissen borotválkozott. A férfi mindig zsilettel borotválkozik, mert ahhoz borotvahabot vagy borotvakrémet kell használni, s igen vonzó látvány a fehérségből kipirosló száj, a mozdulatok pedig, amelyekkel lehúzza arcáról a borostát, fintorai és szeme, ahogyan a tükörben ellenőrzi a műveletet, ellenállhatatlanok.


Spanyol menyasszony

Részlet

Lásátemíkántáre.

Ennyit tudok olaszul, de ezt nagyon régen tanultam meg, huszonegy évvel ezelőtt, ha pontos akarok lenni, s miért ne akarnék. Toto Cotugno énekelte, rekedtes volt a hangja. De lehet, hogy nem ő volt, viszont a szövegrészlet pontosan így hangzott. Akkoriban egy rövid ideig diszkóba is jártam, a nyolcvanas évek közepe táján ez azt jelentette, hogy nyolc körül bementünk, tízkor volt a félórás lassú blokk, így pontosan tíz percünk maradt arra, hogy elérjük a 22.40-es autóbuszt, ami visszavitt a városba.


SZABADKAI TÖRTÉNETEK

Ha Bori Imre továbbra is kutat a nem létező, a mindmáig megíratlan vajdasági létregény előkészítő fejezetei után, akkor Lovas Ildikó második prózakötete mindenképpen megérdemli az önálló szócikket a létregényt előkészítők felsorolásában. Korábban is akadtak ugyanis olyan szerzők, akik a vajdasági életteret a pokol földi tartományaként, puszta országként, vagy egyenesen Pannon-pokolként fogalmazták meg, Lovas Ildikó azonban pontosabb és alaposabb tőlük: szövegeinek gyűjteményében mélyrehatóan részletezi, hogy a Szabadkára fókuszált vajdasági élet tulajdonképpen a pokol tornácán folyik.


Patak sárga ég alatt

Baktattam a sínek között, milyen jó ez a szó, kattogóra veszi a lépések ritmusát, pontos is, mert át kell lépkedni a sínpárokon, a váltókon, odafigyelve, nehogy beakadjon a cipősarok és ott ragadjak, vergődjek, mintha máris hiányozna a fél lábam és kormos lenne az arcom, sárga a szemem az ijedségtől, amikor elhúz mellettem a mozdony, nem tud megállni, fekete testének verébéhez hasonlít a beakadt cipőhöz tartozó lábam, ezért kell baktatni, kattogva ugrálni. Nem nehézkes ez a mozgás, csak súlyos, a félelem megkísértésétől. Ja; azért is mondogatom magamban, míg átjutok a hosszú és széles vasútállomás sínekkel szabdalt részén (micsoda szabásmintája az utolsó pillanatnak, a piros vonalakat tetszőlegesen adhatjuk hozzá önmagunkból, egyéni kreációkat valósítva meg, testünk csavarodik csapódik szatén hullámzása, szövet fazonba merevülése helyett), hogy baktatok, baktatok, mert a baktert is hozza magával ez az ige, különösen pedig az udvarát, a vasúti őrház körülit.


A borítékolt gombolyag

Néha úgy érzem, nem akarok már mindent elmesélni. Mintha csökkenne a vágy a történetben kuksoló titok megkaparintására. Mintha elillanna a szöveg nyújtotta érzéki élmény. Óvatoskodó lettem, tapogatózó, jaj, nem is tetszik, hajam a fejbőrömhöz tapad, unalmasan, lustán. Az ébredéskor égnek meredő, a történet felé antennaként tapogatózó hajcsomóim, amikor megfésülésekre se jutott idő, húztak a szavak, csak egy korty kávé - nehezen ébredek -, hogy tudjam, ez már valóságos történet, nem álom, és nem hazudok, mire a számítógép zúgni kezdett, a gyomrom összerándult a gyönyörűségtől.

És most ennek vége. Már nem akarok mindent elmesélni. Nem néha, de állandóan így érzem. Kompromisszumot akarok kötni. Tudom, hogy régebben ezt a szót gyűlöltem a legjobban, megalkuvásnak tartottam, jaj, a szövegeim elleni támadásnak, azok elárulásának. Hát a könnyek miatt. Mert kompromisszum nélkül sósak az éjszakák, de megvigasztal a reggel édes gyönyörűsége, amikor a szöveg megérinti a mellem. Alatta lapul a lelkem. Ezt nem akartam elárulni. Már nincs így. Kompromisszumot akarok kötni. Egy penelopéi pulóvert. De hogyan kell ezt a történetekkel? Kifejteni nem lehet. Megsemmisíteni nem akarom. Csak éppen nem akarok mindent elmesélni. Mert attól félek, hogy üres maradok. Évek múlva arra ébredhetek, hogy nincs mitől lázas remegést éreznem. És talán éppen akkor, amikor mást már úgysem tehetnék, amikor annak jönne el az ideje, hogy lassan és ráérősen beballagjak a szövegbe és ottragadjak, akár napokra is, fel sem állva a gép mellől - öreg emberek keveset alszanak, a telefonjuk se csörög -, akkor válok üressé. Ezért nem akarok mindent elmesélni.


Mese a csónakról

Ahogyan egy képen elvágják a vizet és az eget. Egyenes vonal ékelődik közéjük. Akár egy próbálkozás. Az egyensúly megtartására. Az egyensúly miatt van az egész. A csónak meg ott ringatózik. Semmi köze az egészhez. Vagy ha igen, akkor éppen annyi, hogy az egyensúly felborítója. Az égen a felhők, a vízen a hullámok fodrozódnak, úszkálnak, de a köztük lévő egyenes vonal egyensúlyba rántja őket, míg a csónakkal ezt nem lehet. Azzal semmit sem lehet. Csak hagyni. Felvenni a ritmusát. Mint amilyen a régi emlékkönyvekben az "evezel az élet tengerén" kezdetű versike mellé biggyesztett leányfejű csónaké. Állítólag nem úgy van, hogy ez a csónak leánykori illusztrációból az élet jellemzőjévé alakul. Ezt - állítólag - én találtam ki. Mert nem tudok mit kezdeni magammal itt a fedélzeten. De van nekem erről egy történetem. Legalábbis úgy képzelem; hogy az indulatok kellő kiutat találjanak belőlem. Azért találom ki ezeket a történeteket. No, jó, mondják, már ő sem a régi. Azelőtt legalább igaz történeteket mesélt, amelyek némi érdeklődésre tarthattak számot. Most meg kitalál. De hát hogyne találnék ki, amikor hónapok óta ezen a vízen töltöm az időmet. Amióta biztonságos az élet, nem találom föl magam. Annyira megszoktam a bizonytalanságot, a félelmet, a surranást az utcákon, hogy széles mellel, kitárt szívvel nem tudok már járni. Pedig úgy kellene. Ezért aztán kiköltöztem ide, a tóra.


Almácska

Négybe osztotta a léc az ablakot. Négy pici ablak izzadt a télben a szoba melegétől. Izzadságfoltjaik alakja különböző volt, aprócska alakok formálódtak bennük, mesékkel. Meséket izzadt az ablak a télben. Almácska ott térdelt egy hokedlin, nézte őket. Mesekockákká vált a négybe osztott ablak, így mesélte később, teljes megértéssel a fia iránt, aki az üzletben vásárolt 12 elemből álló, tehát 6 mesét tartalmazó kockákat dühösen sírva lökte le a konyhaasztalról, nem tudva összeállítani egyetlen történetet sem. Mert a mesék akkor szépek, ha mozdulatlanságba merednek előttünk, például egy ablaktáblára izzadva. És titkosak, mások számára elérhetetlenek, senki nem lehet tanúja sikertelenségünknek, ha nem tudjuk összeállítani őket: ha az ablak izzadságába beleformálódott alakokat nem tudjuk felismerni - magyarázta.


Női akt cickafarkkal

Néha, amikor becsukom a szemem, kéknek látom az eget, egy öreg fenyőfa keskeny lombja között, lelógó ágainak felfelé mere- dő tűlevelein át. Egy kertben vagyok ilyenkor. Magam sem tudom hol, messzi hegyek között, mint a mesékben, talán várok is; de ugyan mit várhatok? Ezt nem szeretném megtudni. Félek is, hogy amikor majd e zöld-kék képhez jelentés is társul, nagyon el fogok szomorodni, vagy, ami még ennél is rosszabb, többet nem fogom látni azt az eget, azt a kertet. Most megnyugtató. Gondolom, hazugság, hisz mi más lehetne megnyugtató. Zene módjára lágyan simogató. Nem tudom, észrevették-e, de csak a zene simogatása marad meg az életben A többi csak azért törté- nik meg, hogy legyen vágy, ábránd, keresésre ingerlő boldogtalan sóhajtás.


A valós pincér

Arról folyt a szó - kénytelen vagyok itt kezdeni, rögtön belevágni, nem késlekedni, elkalandozni, mert elfogy a bátorságom, s megint csak kitalálok valamit, holott most éppen a valóságot kell megírni, mert rám talált, egyszer csak szemben ült velem egy évekkel ezelőtt megírt novellám hőse. Nem mondhatom, hogy mielőtt megírtam volna, nem láttam, nem tudtam, hogy létezik. De az mégiscsak más. A gép előtt ülve, miközben egy fényképet néztem, amelyen a szüleim '65 táján a palicsi Kisvendéglőben ülnek egy bazsarózsás asztalterítő fölött fogva egymás kezét, izgatott arccal, hogy lekésik az utolsó városba induló villamost, Szarajevóról akartam írni, pontosabban arról, milyen lehet az orvlövészek szemétől kísérve utazni a kivilágított villamosban, de úgy éreztem, nincs ehhez jogom, így aztán a novella csak sejdítette, kínlódva megemlítette, hogy az utas célponttá lehet, a helyszín újra Szabadka lett és Palics, és újra inkább a szörnyuség bekövetkeztétől való félelemről írtam: a hitelesség bizonyos időkben nemcsak esztétikai, de erkölcsi fogalom is, és ehhez a kínlódáshoz, az én belső kínlódásomhoz és a hős félelemmel terhes napjaihoz egy ellenpontra volt szükségem, valakire, akinek fogalma sincs semmiről, aki végiglobog a történeten. Ez a hős lett Pali, a pincér. Úgy hittem, én találtam ki őt. Legalábbis összeraktam. És akkor évekkel később, vagyis tegnapelőtt egyszeriben ott ült előttem egy konyhában, kávét ivott.