Szilágyi Zsófia: Kelyhek, tyúkok, liliomok

A Spanyol menyasszony azt is megmutatja nekünk, ne gondoljuk elbizakodottan, hogy a tízes-húszas évek fiataljainál többet tudunk azért, mert a mai szövegekben pinát olvasunk kehely helyett. És még kevésbé higgyük azt, hogy a lányok külső szerepeinek megváltozása belülről is átalakít mindent. Hogy a lánylelkek és –testek is olyan szédítő sebességgel alakulnak át, mint életük körülményei.

Ha egy kritikus, éppen három hónappal ezelőtt a netnaplójában hangot ad várakozásának (litera-napló, 2007. március 2.), személyes ügyévé változtatva ezzel egy könyvet, magára vessen. Nemcsak azért, mert sorra kapja a felkéréseket, írjon Lovas Ildikó új regényéről (ebből kiderült, a folyóiratok szerkesztői olvassák a netnaplókat, ezt a napot legalábbis felfedezték annak idején), de azért is, mert már előre meghatározta saját pozícióját: lelkesedni fog. Mert lelkesedett már akkor is, amikor csak részleteket olvasott a regényből, az EX Symposionban, az Alföldben. Örült, hogy a magyar irodalom nemcsak könyvekben él, sőt, ahogy a litera folyóiratszemléző rovatától éppen búcsúzó Szilasi László mondta nemrégiben adott interjújában, „a könyvek alatt, a folyóiratokban azonban ott fortyog, szörcsög és tombol a történő irodalom”. Persze, A spanyol menyasszony esetében ez nem olyan folytatásos közlés volt, mint annak idején Mikszáthéknál, vagy később, a Nyugatban, nem lépésről lépésre, a regény fejezeteinek későbbi sorrendjében olvashattuk a darabokat, hanem mozaikokat kaptunk az egészből, ezek pedig az egész birtoklásának vágyát keltették fel.
A folyóiratokból ismert részletek a Lovas Ildikó korábbi könyveiben is felbukkanó, már ott sem egyszerűen irodalmi előképként, de alakként is megjelenő Csáth Géza feleségének, Olgának az utolsó napjáról szóltak. A regény egyik szálát követve tehát Csáthot látjuk Olga szemén és szövegén keresztül, a gyilkos és öngyilkos, morfinista írót, aki megtöri az irodalomtanárok szerzői életrajzot megemelő és kikerekítő buzgalmát, Csáthot, akit az utolsó időkben az anyag tartott rabságában, aki ekkor már nem volt író, nem volt szerelmes férj, nem volt zseniális férfi. „Nagyon féltem attól a férfitól, akihez feleségül mentem, az ország legzseniálisabb férfija volt, noha mostanra pipaszár lábai, büdös szája, ritkuló haja és remegő keze mindennek cáfolata lett.” Olga története a regényben nem jut el a végpontig, a nő testébe fúródó három pisztolylövés ebben a könyvben nem valóság, hanem a falubeliek közt már jóval az esemény megtörténte előtt elterjedő pletyka lesz. A regény egyik beszélője, Olga, nemcsak azért nem beszéli el saját halálát, mert ez egy én-elbeszélésben nehéz lenne (hiszen mostanra már nem elképzelhetetlen ez, egészen régi fogásnak is minősíthetjük, gondoljunk például a Szigorúan ellenőrzött vonatokra), de azért is, mert nem a végpont áll a középpontban, ahogy ezt a regény első, Elias Canettitől származó mottója is jelzi: „Nem kell mindig a legvégső konklúzióig elmenni. Annyi minden van közben is.”
A vég azonban nemcsak a halál lehet, de a házasság is, még pontosabban az esküvő, mint minden rendes mesében, és minden magát királylánynak képzelő kislány fantáziájában. Nem Olga esküvőjéről beszélek már itt, a regénynek ugyanis van egy másik vonulata is, amikor elkezdjük olvasni, ezzel a szállal találkozunk először. Egy lány hangját halljuk, a nyolcvanas-kilencvenes évekből, egy lányét, aki gyönyörű, spanyol menyasszonyi ruháját próbálgatja éppen: „hét centis magassarkúban, mint egy cipőjét el sem vesztett Hamupipőke, de nem is, inkább csak, mint egy Pipőke, ha van ilyen, rettegve, hogy összekoccannak a fogaim, félve, hogy vége az életemnek, ezzel a mai nappal vége mindennek, ami én vagyok.”
A névtelenül maradó lány minden vágya, hogy férjhez menjen. Közben retteg, fél, hogy elveszti önmagát. Mintái nincsenek, hiszen nem tudjuk meg kislányként, mi történik Hófehérkével, Hamupipőkével, vagy a magyar népmesék királykisasszonyaival, ha végetér a mese, az álom beteljesül, és túlestek az esküvőn is. Olga már házasságban él, és eközben retteg, de nem kiszolgáltatott áldozatként: ha nem tudnánk az irodalom történetéből, hogyan is történt ez, könnyen hihetnénk, Olga ölte meg Csáthot, és nem fordítva. Olgának nincsenek mintái, nem tudja, mit kell kezdeni egy morfinista férjjel, hogyan lehet legyőzni egy mindennél, a többi nőnél is sokkal erősebb vetélytársat. A két alak története és szövege azonban nem pusztán így fonódik össze, tűnik át egymásba. A regény legmesteribb, mindeközben igen finom és elegáns megoldása az, ahogyan összefűzi a két szálat: képeket, jeleneteket látunk hol Olga, hol a lány szemével. A tyúk levágását, a kidobott beleket befaló macskát. A málnaszörpbe belespriccelő szódavizet. A Magdolna-napi liliomokat. A bevérzett nyakat.
Olga és a lány történetét évtizedek választják el. A lány mégsem felszabadultabb, radikálisabb, a testi örömökre nyíltabban vállalkozó, mint Olga. A Spanyol menyasszony azt is megmutatja nekünk, ne gondoljuk elbizakodottan, hogy a tízes-húszas évek fiataljainál többet tudunk azért, mert a mai szövegekben pinát olvasunk kehely helyett. És még kevésbé higgyük azt, hogy a lányok külső szerepeinek megváltozása belülről is átalakít mindent. Hogy a lánylelkek és –testek is olyan szédítő sebességgel alakulnak át, mint életük körülményei.
A regényben nemcsak Csáth alakja sejlik föl, de, igen izgalmasan, és a legkevésbé sem a legutóbbi évek Kosztolányi-kultuszába illeszkedő módon, az unokabáty, D. alakja is. Ez a D. írta egyik Esti Kornél történetében, amelyben a bácskai aranyparaszt lánya és a csantavéri pusztán nevelkedett Pista szerelmének történetét mondja el, a következőt: „Zsuzsika hiába járt zárdába, hiába tudta franciául La Fontaine-nek a hangyáról meg a tücsökről szóló meséjét, hiába zongorázgatta a Köhler-iskola egy-két könnyebb ujjgyakorlatát, az élete végzetes fordulóján ősei homályos ösztönére és zord hagyományaira hallgatva úgy cselekedett, mint évszázadokon át megannyi parasztlány és parasztasszony, aki az öngyilkosságot csak úgy tudja elképzelni, hogy éjszaka egy kút jéghideg vizében, zöld mohos téglák és varangyos békák közt öleli magához a halált.”
Magamra vethetek, kezdtem ezt az írást. De én inkább örülök: annak, hogy most már könyvtárgyként is kézbe vehetem a Spanyol menyasszonyt. Hogy a legkevésbé sem csalódtam előre bejelentett várakozásaimban. Hogy Olga és a lány történetének összeszövődése egészen különös, a folyóiratközlésekből még nem kirajzolódó mélységeket tárt föl előttem.
A mélységbe az első olvasás során csak belepillantottam. Fogok oda még nézegetni, sokszor, sokáig.

Forrás: litera.hu