Scheibner Tamás: Muskátli és háború

A közelmúlt egyik jelentős irodalmi eseménye, Az éjszakai állatkert című, a hazai viszonyokat tekintve kimagasló példányszámban fogyó antológia megjelenése örvendetes módon több tehetséges magyar írónőnek is lehetőséget adott, hogy megismertesse magát a szélesebb közönséggel, és a könyv hatékonyan tette közbeszéd tárgyává a nőként való írás tapasztalatát is. A széles szerzőgárdát felvonultató, hullámzó színvonalú kötet, amely együtt közöl jelentősnek mondható írói teljesítményeket gyengécske szövegekkel, akár azt a benyomást is keltheti az óvatlan olvasóban, hogy a középnemzedék egyes képviselői mellett a fiatalabb magyar írónők színét-javát szerepelteti – sőt, náluk kicsit tán többet is. Lovas Ildikó regényét olvasva azonban meggyőződhetünk arról, hogy bizony akad még olyan harmincas éveiben járó írónő, aki méltán érdemel(ne) nagyobb figyelmet.

Annál is inkább, mert a Kijárat az Adriára témaválasztásában is a nálunk mostanság egyre népszerűbbé váló, úgynevezett “női irodalom” fősodrába tartozik, amennyiben azt próbálja megérteni, milyen viszony alakítható ki egy nő részéről a történelemhez, ahhoz a történelemhez, amelynek alakítója nem, legfeljebb elszenvedője volt. Első megközelítésben a regény úgy is tekinthető, mint válaszkísérlet arra a kérdésre, mit jelentett a huszadik században nőnek lenni a volt Jugoszlávia területén, vagy tágabban, Kelet-Európában. Nő a regény meghatározó (és mellék-) figuráinak többsége is, akik közül egyik-másik hosszú oldalakra átveszi a mesélés jogát: olykor különösebb átmenet nélkül változik az egyes szám első személyű elbeszélő kiléte, akár egyetlen mondaton belül. Máskor az elbeszélői szólam közvetíti az egymástól radikálisan különböző női sorsokat.
Már ennyiből is sejthető, hogy a regény nem egy lineáris elbeszélés vonalát követi, hanem összekeveredett történetdarabokból, vendégszövegekből, emléktorzókból, kommentárokból áll össze, miközben a Lovas Ildikó nevezetű (keresztnevét egy neki címzett levélből tudjuk, vezetéknevére pedig egy magyar vámos által tett pajzán és otromba megjegyzésből következtethetünk), foglalkozására nézve írónő narrátor vázlatos családtörténete is kibontakozik előttünk. Az elbeszélő efféle önéletrajzi szólamát szakítják meg ütemesen (minden második fejezettel) a Duško Popovról, vagyis James Bondról szóló történetek, amelyek a legendás kém pályájának kulcsfontosságú pillanatait mutatják be az első világháborútól napjainkig, így teremtve kapcsolódási pontokat a mikro- és makrotörténelem eseményei közt.

Amint azt az elbeszélő vissza-visszatérően hangsúlyozza, saját nőisége központi jelentőséggel bír számára. Mindenekelőtt a nagy elbeszélésekkel szemben a részletek preferálása az, amiben nőiségét megnyilvánulni látja: “A részletekben egyáltalán nem vagyok igazságos, úgy mondják. Csakis a magam szemével látom azokat. És úgy magyarázom, ahogy nekem jól esik. Vagyis képes vagyok kiforgatni a mondatokat, ami azt jelenti, hogy olyanképpen értelmezem őket, ahogyan normális, józan, jó szándékú ember nem tenné (de a nők teszik, gondolom magamban […]), szándékosan értelmezem a mondatokat úgy, hogy aztán beléjük köthessek. / De ez nem igaz! / Nem kötözködni akarok, hanem tudni. Pontosan tudni, hogy vannak a dolgok. Vagyis azt, hogy mennyire vagyok szeretve. Ha elfogadnám a mondatokat, akkor hogyan végezhetnék mélyfúrásokat? Ha nem értelmeznék önkényesen, néha – belátom – undokul, akkor mit tudhatnék meg az összekötő érzések mélységéről?” (140–141.) A Lovas Ildikó által megütött hangban az az érdekes – noha nem egyedülálló a kortárs magyar női prózában –, hogy egyszerre viszi színre és elemzi saját nőiségét, részint boldogan vállalva a sztereotípiákat, mintegy női voltának és vonzerejének zálogait, részint azoktól ironikus távolságot tartva.
A narrátor éles iróniája elől természetesen a férfiak sem menekülhetnek, sőt utóbbiak megjelenítésekor a sztereotípiáknak, ha lehet, még nagyobb szerep jut. A regény férfiképe valóban nem túlságosan bonyolult: a megjelenő férfialakok vagy háborúznak (kémkednek stb.), vagy női melleket bámulnak (harapdálnak stb.). James Bond különleges képessége tulajdonképp abban áll, hogy ő a kettőt párhuzamosan is tudja művelni, bár neki is megvannak a korlátai: mint megtudjuk, a regény legnagyobb ágyjelenete kötelességmulasztást eredményez.
Lovas Ildikó nem hagy kétséget afelől, melyik magatartástípust részesíti előnyben, a vele egyébként nagyjából egyidős “szeretkezz, ne háborúzz” jelmondat tökéletesen leírja alapállását. A “jók” és “rosszak” közötti különbségtételkor ugyanis a nőkkel való bánásmód mutatkozik lakmuszpapírnak. A kommunisták és a szélsőséges nacionalisták közös jellemzője a regény szerint éppen az, hogy egyformán nem értenek a nőkhöz, nem tudnak velük bánni. A nőkkel való mostoha bánásmód pedig a jelenségen magán messze túlmutat: “Úriember nem gondolhat mást: sem a kommunisták, sem a fasiszták nem értékelik mindazt, ami az életet jelenti: nem értékelik a nőt. Megölnek tehát mindenkit: asszonyt, gyereket, öreget, zsidót, cigányt, szlávot és sorban a többieket.” (36.)
Ahogy már ebből az idézetből is kiviláglik, miközben a nő, a nőiség végig a regény középpontjában marad, olyan trópussá válik, amely egymagában a periférikus létezés más tapasztalatait is helyettesíti, vagyis a női lét a kívül lét szinekdochéja lesz. Igazi jelentősége abban áll, hogy a kiszolgáltatottságnak ez a változata az, amelyről szólva az elbeszélő képes a peremlét tapasztalatát is megragadni. Rokonszenvessé teszi a narrátort, hogy saját nárcisztikusságával is megküzdve láthatóan igyekszik nem viktimizálni önmagát, s megpróbáltatásait más asszonyok példáival, metadiszkurzív közbevetésekkel vagy más módon relativizálja. Az adriai nyaralás kapcsán például párjáról ekképp nyilatkozik: “Tulajdonképpen unja, a napot nem bírja, úszni nem szeret. Csak azért ül mégis a partján, mert a férjem, és muszáj neki. / Ilyen egy diktatúra.” (239.)
A peremszerű létezést vajdasági, határon túli magyarként is van elég alkalma az elbeszélőnek megtapasztalni, olykor nőiségével összefüggésben is. Első Magyarországra vezető útjai meghatározó élményt jelentettek ebből a szempontból számára. Két kellemetlen eset azt az érzést keltette fel benne, hogy anyanyelvi kompetenciáját megkérdőjelezik: “amikor bugyit akartunk vásárolni, s megkérdeztem az eladót, volna-e ekkora és ekkora női fehérnemű, nagyon metszőn visszakérdezett: Bugyira tetszik gondolni, kedves? / Bugyira gondoltam, egészen konkrétan csipkésre, aminek az oldalán vékonyka pánt van csak, az volt a divat. De nem voltam teljesen biztos benne, hogy Magyarországon is, hivatalos helyen is, mint amilyen egy bolt, ugyanígy mondják. Már csak azért sem, mert fél évvel korábban egy budapesti gyógyszertárban megkérdeztem, lehet-e ezt és ezt a gyógyszert recept nélkül is venni, s akkor visszakérdeztek, hogy vényre gondolok-e. Mert akkor úgy mondjam.” (39–40.)
A perifériát és a centrumot az egyszerre nagyszabású világmegmentő akciókban részt vevő és kistelepülések szerelmi háromszögeibe is belépő, Adolf Hitler és Mayer Ottmár szeretőjét egyaránt ágyba vivő James Bond/Duško Popov figurája köti össze. A pletyka szerint a Bond-történetek megalkotója, Ian Fleming részben a szerb playboy Popovról, a britek és a nácik Tricikli becenevű kettős ügynökéről mintázta főhősét: ez az azonosítás alapja. A kém figurája elsősorban azért hasznos az elbeszélő számára, mert lehetőséget teremt arra, hogy a “világtörténelem” eseményeinek menetébe illessze a személyes történeteket és saját családtörténetét. Egyúttal azonban hasonló strukturális funkciót tölt be, mint a “tengeri kijárat” Tolnai Ottó-féle eszméje. Ez utóbbival, vagyis azzal, hogy a jugoszláviai magyar írót az különbözteti meg a magyarországitól, hogy van tengere, Lovas az egész regényen át birkózik. A “tengeri kijárat” ebben a koncepcióban természetesen metaforikus értelmet nyer, és arra utal, hogy a tenger mint a költészet tárgya összeköti a kék végtelent gyakran tematizáló nyugati lírával a vajdasági magyar irodalmat, vagyis épp úgy összekötő kapocs központ és perem között, mint a regényben James Bond alakja.
Lovas Ildikó a tengeri kijárat efféle metaforikus felfogásával sem tud azonosulni, még akkor sem, ha erre folyamatos erőfeszítést tesz: “nagyon szeretném, ha volna […] tengerem. / De nincsen. / Ha volna kijáratom, ahogy a filmekben: beülünk az autóba, egy-két óra, és már le is értünk a tengerpartra. Mert akkor, ha lenne, így mondanánk csak: tengerpart. / De mi Adriának mondjuk, dalmát tengerpartnak, Isztriának, Kvarnerónak.” (268.) Sőt ennél még tovább megy, a következő sorokban már összjugoszláv élménnyé szélesedik ki a tenger – és egymás – idegensége: “És ők is, akik ott élnek, a nevén nevezik, elkülönítik, elkülönülnek, másmilyenek és másmilyenkednek, saját történetük és történelmük van.” (268.) Innen nézve a tengerhez való bensőséges viszony jelenthetné a különböző népek közötti összekötő kapcsot, illetve az elkülönülés felszámolása vezethetne a tenger egyedül valódi (azaz közös) birtokba vételéhez – ha úgy tetszik, ez jelenthetné a csatlakozást “Európához”. Persze, mint később látni fogjuk, egyáltalán nem úgy tűnik, hogy ez elhatározás kérdése lenne, a sors kényszerítő ereje mintha más utakra vinne.
Jóllehet az elbeszélő elutasítja a történelmi narratívákat, mivel azok képtelenek kilépni a mi-ők dichotómiából, a múltról mégis szólnia kell, méghozzá úgy, hogy lehetőleg elkerüljön mindenféle azonosulást a készen kapott múltértelmezési sémákkal. Ez ugyan természetesen nem sikerülhet neki (például centrum és periféria viszonyait nem kérdőjelezi meg látványosan), némely poétikai vagy kvázi-poétikai megoldás alkalmazása ezt a célt is szolgálja. Egyrészt az elbeszélői szólam nincs híján az önellentmondásoknak: folyamatosan visszavonja állításait, vagy azok ellenkezőjét mondja ki pár sorral, bekezdéssel lejjebb, de mindenképpen úgy, hogy az ellentét könnyen észrevehető legyen. “Mert lófaszt van így, noha pontosan így van” – foglalhatnánk össze az elbeszélő álláspontjának velejét saját szavaival (82.). A regény továbbá számos nyelvi regiszterben szólal meg – részben felidézi a népi demokráciák retorikai kliséit, máskor a történelemtankönyvek fűrészporízű sorait, ismét máskor beszélt nyelvi fordulatokat, szlenget használ. Bámulatos módon keveri előbbieket a pornográf irodalom jegyeit mutató részletekkel, vagy máskor a kalandregények, ponyvaregények hangütésével. James Bond jellemzése például nem mindig áll messze Fülig Jimmyétől: “[H]a a kártyaasztalnál valakit csaláson kapott, képes volt elhamarkodottan cselekedni: átlőni a lábát, kitörni a nyakát, ilyesmi.” (34.) A Rejtő Jenő-i áthallások máskor még nyilvánvalóbbak: “A Fekete Kéz nacionalista szerb tiszti szervezet tagjaként Draža [Mihailović] revolverrel adott nyomatékot állításának, hogy nincs nála jobb szerb – ami kávéházakban mégsem általánosan bevett bizonyítási eljárás.” (10.)
A szöveg korábban említett töredezettsége is a sematikusság elkerülését segíti. Ez lehetővé teszi Lovas Ildikó számára, hogy időnként valamelyest megbújjon a szövegfragmentumok mögött, hogy azután az annál karakteresebb, hangsúlyozottan szubjektív elbeszélői szólam kerekedjen felül, amely egésszé szövi össze az opust. Azonban, anélkül, hogy bárminemű ellenszenvet éreznék a kollázsszerű narráció iránt, benyomásom szerint a szövegtörmelékek nincsenek kellőképpen összedolgozva, kissé nyersen vannak egymásra halmozva – igaz, ez illik a regény háború sújtotta világához, így különösebb leleményesség nélkül erénnyé lehetne magyarázni. Ez mégsem változtatna azon, hogy némi darabosság észlelhető a szövegformálást illetően, ideértve azt is, hogy az előre- és hátrautalások rendszere nem tűnik különösebben kifinomultnak. Mivel az említett jellemvonások inkább a narráció technikai oldalához tartoznak, és mivel Lovas Ildikó írói képességei figyelemreméltóak, a regény még alaposabb átdolgozása, sokadszori újraírása, még körültekintőbb megkomponálása vélhetően tovább emelte volna a mű színvonalát. Ami azonban a szerzőnő kimagasló tehetségét jelzi, az lendületesnek ható elbeszélésmódja, amely jelentősen megkönnyíti, hogy túljussunk a zökkenőkön. Miként egy korábbi recenzióban Szilágyi Zsófia már helyesen megállapította, az írónő hatékonyan teremti meg az elbeszélés spontaneitásának érzését (Kritika, 2005/11.). Úgy gondolom, Lovas Ildikó írói pályafutása szempontjából az lesz a döntő, hogy vajon a természetes könnyedség és nagyvonalúság benyomását fel tudja-e kelteni az olvasóban egy aszketikus munkamódszerrel készült, kivételes gondossággal megmunkált, a különféle jelentésrétegeket tudatosan egymásra építő művel is.
Az előadásmód könnyedsége, úgy tűnhet, éles ellentétben áll magával a témával, és azzal a rendkívül sok megrázkódtatással, amit a Jugoszláviában élők kénytelenek voltak elszenvedni az elmúlt kilencven évben. Csakhogy az ellentét itt bizonyos értelemben látszólagos. Ugyanis a regény, miközben a történelemhez való viszonyulás mikéntjére és a történelemről való beszéd módjára igyekszik rátalálni, éppen arra mutat rá, hogy a tragikus és patetikus hangvétel nem képes túl sokat átadni, megidézni a múltból, és olyan bezárkózó, nemzetféltő, az áldozati önképet erőltető hagyományokhoz kapcsolódik, amelyeken valahogyan túl kellene emelkedni a huszonegyedik században. Ehelyett az elbeszélő eszménye a történelemhez fesztelenül viszonyuló egyén, aki tisztában van a közösségi tradíciók relativitásával, és aki számára egy bizonyos hagyományhoz való kapcsolódás nem az eleve elrendeltség kényszerítő erejével történik, hanem választás kérdése.
Ennek megvalósíthatóságában az elbeszélő azonban kételkedik, legalábbis ami térségünket illeti. Lépten-nyomon kénytelen szembesülni a Másik erőszakos, kívülről történő meghatározásával. Beszámol például egy Magyarországon, az EU-csatlakozás előestéjén történt esetről, amikor is egy magyar parasztember a vonaton megjegyezte: “– No, holnaptól a románok meg a szerbek rábasztak, fizethetnek 500 eurót, ha ide akarnak jönni, hála istennek, nem jönnek többet, tolvajok azok mind. Büdös szerbek meg románok.” (152.) Ellenérzéseit a narrátor nem késlekedik tudomásunkra hozni, s rögtön ironikus játékba fordítja át a nemzetiségi kérdést: “Rögtön éreztem, hogy szerb vagyok meg román. / De voltam én már rögtöni érzésből magyar is. / Bár leginkább angol szoktam lenni, azt játszom: vidéki házban, kockás plédekben könyvet olvasok. Angol vagyok. Két évig kerestem egy ennek megfelelő lámpaernyőt, a Király utcában azt mondta a lámpaernyőt gyártó idős úr, ilyen méret nincs is. A férjem már föladta, azt mondta, legyek más. De nem tehetem, nem adhatom föl, ragaszkodom a szigetemhez, a szokásaimhoz.” (152.)
Az elbeszélőnek nemcsak nemzeti identitása külső meghatározásával kell szembesülnie: egy magyarországi látogatása alkalmával forradalmárnőnek nevezik, ami abszurditása ellenére, vagy inkább épp ezért fontos részévé válik önidentifikációjának is. Először csupán ironizál az ötleten: “Azt, hogy forradalmárok voltunk, onnan tudom, hogy délután négy és öt között mindig telefonáltunk. Arról beszéltünk, bemenjünk-e. És mert előző este semmi nem történt, a diktatúra még mindig állt, lábaink nyoma nem ingatta meg egy csöppet sem, azt mondtuk: Minek?” (76.) És kicsit később: “Felmentünk a napilap szerkesztőségébe, igen sokan voltunk, székekre, szőnyegekre telepedtünk, tévét néztünk, aztán hazamentünk. / Ennyi volt a forradalom.” (77.)
A “forradalmár” szót azonban a narrátor feltölti egy másik, megfoghatóbb értelemmel is, és valójában akként válik identitásának részévé. Forradalmárnak lenni ugyanis, e második értelemben, annyit tesz: a távozást diktáló józan ész ellenében maradni, az adott körülmények közt élni és dolgozni, elfogadni a sorsot. Az elfogadás gesztusának egyetlen igazolását a szöveg saját maga felmutatásában hordozza: hiszen az elbeszélő puszta létét is annak köszönheti, hogy elődei még születése előtt nem vándoroltak el Bácskából, noha ez – miként a családtörténethez fűzött megjegyzések sugallják – irracionális döntésnek tűnhet mai ésszel átgondolva. Így érthető meg, mit jelent “kertvárosi forradalmár háziasszonynak” lenni, és miért stratégiai jelentőségű győzelem annak elérése, hogy “a pizsamákon és a gatyákon ne maradjanak sárga foltok” (214.): az elbeszélő számára az igazi fegyvertény az életben az otthonteremtés ott, ahol élni kell, a biztonságot adó zugoly kialakítása, ahonnan bátran indulhat gyermeke szolfézsra. Ez a történelem viharai közepette sohasem szűnő küzdelmet, permanens forradalmat kíván meg részéről, morálja e szerep betöltése, miközben a szerepet érő (ön)iróniája folyamatosan fennmarad.
A múlthoz való viszonyt az jellemzi, hogy nincs teljesen vállalható hagyomány, még a tárgyi világot illetően sem, mert valamilyen módon mindenre rányomta bélyegét a totalitarizmus. Annyi biztos, a térségben az emlékművek nem feltétlenül hitelesek: kis átalakítással és cinizmussal könnyen az eredetivel ellenkező ideológiai üzenetek hordozójává tehetik (és teszik) azokat (15.). De még a hétköznapok világát is megfertőzi a kínos örökség. Az elbeszélő mindaddig lelkesedik az újonnan vásárolt Škodáért, amely “már megint jó autó”, amíg meg nem tudja, hogy Tito épp az autógyár főmérnökének adta ki magát Belgrádban az ellenállás idején: attól kezdve beszálláskor csak erre tud gondolni (19.). Azonban a létezett szocializmussal a szöveg nem állít szembe olyan reális történelmi alternatívát, amely az értékvesztés érzetét válthatná ki, hiszen “mégiscsak nehéz volna úgy felsóhajtani, hogy maradtak volna [a brit vezetők] inkább Draža Mihailović [és a csetnikek] pártján.” (10.)
Az elbeszélő által képviselni vélt női szempontból kétségesnek tűnik minden, a családon túl mutató közösségi elv, hiszen, mint állítja, “[a] nagy eszmék, nagy területek befogadására nem vagyok alkalmas.” (191.) A személyes történeteket megörökíteni a kollektivista történelem helyett, háborúzás helyett muskátlit nevelni: ez a vágy vezérli az elbeszélőt. Egyfajta (ál)naiv álláspontot foglal el – ezt csak erősíti folyamatos nosztalgiája a gyermekkor iránt. “A muskátli azt jelenti, reggel anyád megöntözi, te meg álmosan kucorogsz, és nézed. Otthon vagy, nyár van, muskátli, piros, anyád odahajol.” (154.) Azok az állítások, amelyek netán közhelyeknek tűnnének, valójában a biztonságkeresés gesztusai. Alapvető dolgokat megfogalmazni, újrafogalmazni, leírni, rögzíteni, alapot találni az élethez – ezért küzd Lovas Ildikó írónő önéletrajzi regényében.
(Kalligram, Pozsony, 2005, 288 oldal, á. n.)