Radics Viktória: Tyúkkopasztás, angyalhajsza

Észbontó dolgok és események józan számbavételéhez különleges erő és állhatatosság szükséges életben, irodalomban egyaránt, hiszen az őrületek és poklok beszippantó ereje nagy – többek között ezt nevezhették a régiek „kísértésnek”. Lovas Ildikó rendelkezik azzal a józan ésszel, racionalizmussal, állhatatossággal és, nem mellékesen, írói tehetséggel, ami megtartja őt a „kísértések” közepette – mint író képes distanciával (fönntartásokkal) kezelni a mindennapi és nem mindennapi őrületeket és kínokat. No nem érzéketlenül: sohasem „veszi ki magát” a mindközönséges tébolyból, hanem ahhoz ragaszkodik, hogy rálátása legyen; fönntartja magának a feldolgozás jogát, a határhelyzetet az ész peremén, és ez az a mezsgye, ahonnan az írói hangja is szólalni tud erőteljesen.

Lovas Ildikó mint ember és író – ez ebből a könyvéből is kiderül – a gyerekkorából őrzi magában a normális élethez szükséges tapasztalatot, alaptudást és képességet, egyensúlyérzéket – a prózanyelve is kiegyensúlyozott –, és ezt nem hagyja kikezdeni. Hogy mi a „normális élet”, azon sokat lehet filozofálni és gúnyolódni, létezik azonban erről bizonyos női tudás, mely némi, de nem kis bizonyossággal szolgál, s ami az irodalomban ritkán szólal meg – Lovas Ildikó, úgy látom, át tudja vinni ezt a fajta sajátos asszonyi tapasztalatot és tájékozódási képességet a szépirodalomba. A női józan ész nem geometrikus és nem logocentrikus, hanem az életműködésekre tapad, józansága a genezis, a sarjadás, az érzéki kibontakozás, a megmaradás, a nem-tönkretétel „logikáját” követi – másmilyen, mint a férfiaké.
Szegény Jónás Olga, Csáth felesége ezt vesztette el, a férje ezt ölte ki belőle. Mielőtt meghalt volna, mielőtt a férje meggyilkolta volna, fellobbant benne ez a tudás, Lovas Ildikónak van szeme rá. Egyszerű: „Ha túlélem ezt az éjszakát, összepakolom a gyerekem és elmegyek. / Nem tudom, hová tűnik később ez a tudás. Hová illan?” Többek között erre a nagy kérdésre válaszol a Spanyol menyasszony: hogy hová illan az élethez szükséges, az élet alapjául szolgáló női tudásunk.
Hogy jön ide Csáth Géza és Jónás Olga? Ez is nagy kérdés, amit a regény nem válaszol meg, viszont kifogástalanul megold. A fabula egyik szála önéletrajzi jellegű, és a szerző kamaszkorától asszonykoráig fut, annak szerelmi, erotikus aspektusát részletezi. Hetvenes, nyolcvanas évek, Szabadka, Újvidék; egy igazi – normális – család, melyben anya tud lenni az anya („elég jó anya”, ahogy Bettelheim mondja), kisvárosi világ, melyben lehet tájékozódni. A fabula másik szála Jónás Olga és Csáth Géza házasságának utolsó, legpokolibb időszakát követi végig – Play Strindberg –, mely, mint tudjuk, azzal végződött, hogy Csáth agyonlőtte a feleségét, s a végén ő maga is öngyilkos lett. Namármost az az érdekes, és komoly szüzséépítő tehetségre, kiérlelt írói tapasztalatra vall, hogy Lovas Ildikó, minden külsődleges technikázás nélkül (még a dokumentumirodalom eljárásait is messze elkerülve), úgy tudta egymásba dolgozni ezt a két egészen másmilyen – más korból, más világból való, a korszellemet tekintve végképp különböző – tematikus és cselekményszálat, hogy az átmenetek a primér olvasásban szinte észrevétlenek, nem látszanak a varratok. Miért fontos ez? Azért, mert így nem irodalmi játékot kapunk, hanem az élet játékát; nem textuális szabás-varrás ez, hanem a lét játszik velünk, amennyiben „összekever” bennünket régi asszonyokkal és férfiakkal, múltbéli alakzatokkal, olyasmivel, amiről talán azt hittük, hogy hegeli módon már rég meghaladtuk. Megidézés folyik itt idézés helyett. Mi vagyunk idézetek a lét nagykönyvéből, nem a szöveg.
Az ironikus szövegjátékokkal már elteltek az olvasók, ha az írók még nem is. Lovas Ildikó azonban nem intertextuális behuzalozásra és citatológiai akrobatikára használja fel a roppant érdekes anyagot – a »Csáth Géza élete és végzete« dossziét, tele naplókkal, levelekkel –, hanem életvizsgálatra. Bár az alcím – lány, regény – műfaji paródiát sejtet, a paródia nem csak műfaji, és nem valami mulattató. A lányálmok megkeseredése, a „rendes életre” törekvő női ambíciók hajótörése, a szerelmi illúziók csúfos tönkremenetele túlmegy a paródia hatókörén, keserű, groteszk tragédiába hajlik át. Lovas Ildikó nem nevet ki senkit, legföljebb önmagán mosolyog. Jónás Olgában olyan női prototípusra talált, akin aztán nevetni tényleg nem lehet.
Ki figyelt eddig Jónás Olgára? Mindenkit a nagy magyar író érdekelt, a szerencsétlen nő – férje életében egy az asszonyállatok közül – eltörpült mellette, az irodalomtörténészek, akik megemlítették, csupán szexuális tárgyként és áldozatként vették számba, Jónás Olga karaktere eddig nem létezett, csupán a szexualitása és a tragédiája. Még tragédiának is kevés: le lett puffantva. Nos, Lovas Ildikó nem hagyja ennyiben, utánajár egy kicsit – női képzelettel, asszonyi beleérző-képességgel, sorstársaként fogadva őt –, és személlyé, karakterré, normális, érző emberré írja át azt a lényt, akit legtöbben mindeddig csak fehérszemélynek tekintettek, Csáth pedig válogatott gorombaságokat hagyott róla hátra. Hogy „gonosz bestia” lett volna, „démon”, „Carmennél és Sapphónál nagyobb k.”, akinél „gonoszabb nő még nem élt ebben a században” (Csáth szavai ezek).
Kicsoda Jónás Olga? Lovas Ildikót, aki, mint említettem, racionális alkat, semmiféle misztikus azonosulás- vagy kapcsolatteremtő vágy nem fűti, van viszont annyi női tapasztalata és bölcsessége, hogy belelásson a házasságok poklába, és felfedezze Olgában a mindennapi nőt: azt, aki egyszerűen szólva rosszul ment férjhez, aki nem tudta felvenni a versenyt a férje betegségével (esélytelen volt), akinek a szerelme – miként ez valami univerzális „ismétlési kényszer” okán számtalanszor újra és újra történik – gyűlöletté változott át. Jónás Olga az a nő, akinek a szerelme rapid módon és meredeken gyűlöletté fajult, kölcsönhatásban a férjében végbemenő még meredekebb és még durvább elvetemülési folyamattal. A regény gyűlöletrajza meggyőző és iszonyúan sokatmondó – ez a kölcsönös, egetverő gyűlölet a „démonikus”, nem pedig szegény, szerencsétlen Jónás Olga. A leány, regény műfajmegjelölés inverziót takar: nem a szerelem, hanem a gyűlölet kibontakozásának története olvasható ebben a „kifordított” lányregényben.
Mi köze Jónás Olgához annak a szabadkai lánynak, aki a hetvenes-nyolcvanas években iskolába, diszkóba, moziba járt, „fiúzott”, keresztül ment a zűrzavaros erotikus ébredésen, mint minden nő? A regény kezdetén Párizsból hozatott, méregdrága spanyol menyasszonyi ruhában látjuk, amint várja a boldogságot, némiképp feszengve, maga elől is titkolt baljós érzésekkel, tele jó szándékkal. A férjhez menés abban a kultúrában, melyben nevelkedett – s ami ebből a szempontból nemigen különbözik a Jónás Olgáétól – a fiatal élet megkoronázása, a nő ékességének ünneplése és a belépő az igazi, komoly, erényes asszonyi életbe; férj nélkül ebben a kultúrában nem igazi nő a nő, nem teljesíti be a teloszát, csak bukott személy, szánalomra vagy megvetésre méltó figura. A menyasszonyi ruhás lány, amint az első lapokon, és aztán még többször is, áll és várja a vőlegényét, a lakodalmat, kész elvégezni a beavatási szertartást, kész méltóvá válni. A bonyodalmak azonban már a házasságkötő teremben megkezdődnek, és mire sor kerülne a nászéjszakára, már megvan minden hozzávaló egy tragédiához.
Vannak ebben valami komikus, vannak ebben balladaian tragikus elemek is. Az írónő, ami ezt a cselekményszálat illeti, képletesen szólva megmarad a „középfajú polgári színmű” vagy a „polgári szomorújáték” keretei között – tér, idő és korszellem ezt engedik meg. Lovas Ildikó realista író, tartja magát a realizmus szabályaihoz, ámde pontos ismerője az elfojtásoknak is, a realizmus által lefojtott istentelen és embertelen pokolbugyroknak. Az expresszionista kifejezésmód meg ilyesmi távol áll tőle, és ebben a regényben rátalált egy megoldásra, mellyel mégiscsak megírhatja a hajmeresztő kínbugyrokat, anélkül hogy anakronisztikus, experimentalista vagy „lelkizős” lenne.
Amikor finoman átcsúsztatja – közel olyan „áttűnéssel”, mint a filmben – a jelenkori történetet a majdnem száz évvel ezelőttibe, képpel, jelenetekkel, szituációkkal, beszéddel – mégiscsak realistán, jól láthatón – tudja artikulálni a „szürreális” borzalmakat. Amelyeknek legalább valamely szegmensét minden nő ismeri. Csáth és Jónás Olga „színre vitték” azt, ami úgy-ahogy mindenki képzeletében előfordul, ami valamilyen formában minden házasság mélyén ott lappang.
Senki sem figyelt még eddig Jónás Olgára, a „k.”-ra, aki pedig gyereket szült, szoptatott, kifogástalan feleség akart lenni, pont úgy, mint a szabadkai lány nyolcvanas években, aki számára az volt a legfontosabb, hogy „rendes élete” legyen, aki nem tudja úgy elképzelni az életét, hogy ne legyen feleség, aki „igazi életre” vágyik: szerető férjre, szerelmi gyönyörökre, boldog anyaságra. Aztán van egy „pillanat” (nem mérhető idő), amikor „eltűnik a jó”, el a szerelem. Jónás Olga, Lovas Ildikó nyelvén, több variációban megállapítja, ez az ő szólamának visszatérő dallama: „az ország legzseniálisabb férfijához mentem feleségül, és egy szarcsimbókkal élek együtt”. A keserűség, a rettegés és a kétségbeesés végpontján pedig felhangzik a végszó: „Istenem, nincsenek ilyen szavak, amilyeneket a számba adsz.”
Lovas Ildikó a halálból hozta vissza Jónás Olgát, ez is sikerült neki íróilag, mert „amonétt” is megszólaltatja az asszonyt. Bizony együttérzéssel. Ezúttal nem Csáthtal éreztünk együtt.
Végezetül kiemelném a regény egyik legjobban megírt, antologikus érvényű jelenetét, a tyúkkopasztást. Semmi metaforikusság, ezt hajszálra realistán kell érteni. Megvan ennek a nagyon pontos rendje, technikája, hogy hogyan kell megkopasztani egy tyúkot. Kizárólagosan női foglalatosság. Csak a férfiak el szokták felejteni, hogyan kerül a tyúk az asztalra. Nőíró ezt is tudja, írónő pedig ábrázolja. Szívestül, belestül.