Patak sárga ég alatt

Baktattam a sínek között, milyen jó ez a szó, kattogóra veszi a lépések ritmusát, pontos is, mert át kell lépkedni a sínpárokon, a váltókon, odafigyelve, nehogy beakadjon a cipősarok és ott ragadjak, vergődjek, mintha máris hiányozna a fél lábam és kormos lenne az arcom, sárga a szemem az ijedségtől, amikor elhúz mellettem a mozdony, nem tud megállni, fekete testének verébéhez hasonlít a beakadt cipőhöz tartozó lábam, ezért kell baktatni, kattogva ugrálni. Nem nehézkes ez a mozgás, csak súlyos, a félelem megkísértésétől. Ja; azért is mondogatom magamban, míg átjutok a hosszú és széles vasútállomás sínekkel szabdalt részén (micsoda szabásmintája az utolsó pillanatnak, a piros vonalakat tetszőlegesen adhatjuk hozzá önmagunkból, egyéni kreációkat valósítva meg, testünk csavarodik csapódik szatén hullámzása, szövet fazonba merevülése helyett), hogy baktatok, baktatok, mert a baktert is hozza magával ez az ige, különösen pedig az udvarát, a vasúti őrház körülit.

Tyúkokkal. Itt-ott kapirgáló, soványka, piszkos, vöröses színű tyúkok, a paradicsom karói között járkálnak, mintha arra várnának, majdcsak felhúzzák őket rájuk, karóba kerülő baktertyúkok, a piszkosszürkén lengedező lepedők között, a füst, amit a ház előtt elhúzó vonatok kibocsátanak, olyanná teszik a lepedőket, mintha benne mosták volna, a füstben forgatták, sulykolták volna, feketén gomolygó átlátszóságába merítették volna a szoba padlójával együtt meg-megremegő ágyról leszedett lepedőket, a felkarózott paradicsomra irigy, meredt nyakú tyúkok hátteréül vált koszos lepedők előtt nagyfejű gyerekek esznek, folyton esznek valamit, mintha soha nem lakhatnának jól; tán addigra kellene befalni a karéj kenyeret, míg nem jön a vonat, de ezt nem lehet, mert az mindig jön, valamelyik mindig elhúz a bakterház előtt, a gyerek meg nem tud gyorsan enni - hát gyerek -, késésben van, csak tömi befelé a falatokat, egyre nagyobb a feje, de a testébe nem jut, vézna marad, kilúgozott szeme nem telik meg fénnyel, mert nincs rá ideje, csak repdes ide-oda a vasúti sínekre, melyik irányból halad rögtön el a vonat, nem látja az eget, de még a paradicsom zöld leveleit és sárga virágait sem, nem állapodik meg a szeme, az egész udvarban az egyetlen tiszta pont a gyerek szeme, de üres, üres. A sárgára meszelt és omladozó ház előtt a borostás bakter - háta mögött udvarával - lassan fordul el és indul meg; sehova indul meg, ez jut eszembe arról, hogy baktatok, baktatok a sínek között, a bakter (vasúti pályaőr), aki csak nézi, bámulja a valahova elhúzó vonatot. Görög hős. Tragikus szenvedélyek munkálnak benne. Hát muszáj, hogy így legyen, különben megbolondul, hát hogyan kibírhatni a háta mögött lévő udvart kellékeivel együtt, a maradást. Vagy már megbolondult. Elborult az elméje, és csak a belédiktált fegyelem bírja rá, hogy ne csináljon bajt, a vasút pontos szigorúsága tartja össze arcán a borostát, nyoma sincs benne tragikus szenvedélyeknek, a megtiltott elmenés iránti vágyban korlátozott egyéni szabadsága nem ütközik társadalmi (a vasút!) normákkal, csak ki-be lépeget két vonat között, tébolya nyomtalan, annyira mély, hogy nincs is, normális állapotnak tekinthető. Minden bakter őrült. Különben már régen a valamelyik gyors alá vetette volna magát ahelyett, hogy kilúgozott, repdeső szemű, nagyfejű, vézna gyerekéhez szól, kukoricát vet a tyúkoknak és bebújik a kormos, csípős szagú lepedővel letakart ágyba, két vonat közti rövid összebújás reményében a messzeségbe révedő asszonnyal, aki egy napon megszökik a kalauzzal, mert az legalább valahova megy. Aztán már az összebújás reménye sincs, a lepedők feketeségébe a gyerek kenyérszeletének morzsái savanyodnak bele.
Hát ez is hozzátartozik ahhoz, hogy baktatok át a síneken, vigyázó óvatossággal, nehogy beakadjon a cipőm sarka.
Nem azért járok-kelek a vonatok között, kimustrált vagonokon átugrálva, mert kedvem tartja. Csak így rövidebb a város felé. Ahol dolgom akadna, talán, de mire átevickélek a síneken, elmegy a kedvem. Elszomorodok. Bakteros lesz a hangulatom, és csak végigvonszolom magam a Főutcán. Fölöslegesen. Amióta beláttam ezt, nem is megyek el a városig. Üldögélek csak a vasútállomás előtti parkban, majd elindulok visszafelé. Egy hatalmas szabásmintán járok-kelek, amelyről hiányoznak a piros vonalak, egy egészen egyéni ruha tervének szaggatottjai (fröccsenne, nem volna az a vonal folyamatos), fölöslegessé téve az egyik ruhaujjat vagy éppen a nadrág egyik szárát, a szoknya korcát.
Megtalálnak a történetek, rám akaszkodnak, belém marnak. (Hát kutyája is van a bakternak?) Nem akarom én őket, nyugtalanságot keltenek bennem, mire való az, tragikus szenvedélyek vagy tét nélküli téboly bököd a park százéves fái alatt üldögélve (királynénk születésnapjára tisztelettel parkot létesítünk az indóház előtti mocsaras térségen), tapintatlanul.
Búcsú volt a közeli faluban, mi mást is lehetne tenni a vendégekkel, mint elvinni őket a hegyekbe ékelődött faluba, ami valószínűtlenné teszi a lökdösődő nagyvárost, ahová estére visszaautóznak, és elmossa annak az alföldinek a porosan fojtogató emlékét, ahonnan eljöttek. Mert ott van egy patak. Szerencsétlen közérzet elleni recept a patak, törékeny fahíddal, a sekély vízből szürke kövecskék közül kikukkantó zöld csomókkal. És a szél, azt nem szabad elfelejteni, hogy micsoda szelek zúgnak át a patakot átölelő erdőkön, az apró csörgedezést is csak nagyon figyelve hallani. Gyógyító dolog haszontalan dolgok felé tapasztani a fület. Meg-megakad a kavicsokon a víz, mintha nem is akarna tovább folyni, lázadozik, kedves gyöngeséggel, erőtlen morcossággal. A patak vigaszra, bátorításra vár. Elragadtatott felkiáltások reagálnak a közlésre, hogy bizony szélesül, öblösödik ez a kisujjnyi víz, és amarrébb vízimalmokat tűr meg a partján, de most nem megyünk el oda, mert a panzióban ebéd vár. (A bakter helybenmaradásának érzésével baktatok a sátrak felé.) Ugyan. Tán nem jobb el sem indulni, mint megállni? Vissza, vissza akarok menni a vasútállomásra, baktatni a sínek között, elindulással kacérkodni, az utazás hangulatában tetszelegni, hogy aztán a bakterhoz jussak (míg baktatok), és maradjak az állomás előtti parkban. Mert mondom, a bakter maradása kertjében olyan viszolygással tölt el - ettől látom újra és újra szabásmintának a sínpályát -, hogy utálkozva váltanék jegyet. Jobb el sem indulni, megtépáznának a bakterházak, amelyek előtt elsuhan a vonat. Belémakaszkodnának, húznám őket magammal, csörömpölve, tyúkostól, paradicsomostól, gyerekestől, lepedőstől (valamit talán kihagytam az életből?), akár az - újabban felénk is - friss házasok autójuk után a pléhizéket. Soha olyan üres koppanásokat, mint amit pléh aszfalthoz ütődése eredményez, az elkövetkező közösen eltöltött éveket hallani egyszerre, szörnyű zaj, soha olyan súlyt, amit a bakterházak nyomnának rám, amíg ülök a vonatban. Jobb el sem indulni.
De mégis kimozdultam, hiszen máskülönben nem akaszkodhatott volna rám a történet, marhatott volna belém, és éppen akkor, amikor biztonságban éreztem magam (veszett a bakter kutyája?). Biztonságban azért voltam, mert autóval indultam útnak, és oda, ahol nincs vasút, hát bakterház se. Nem kígyózik bele a tájba csillogó sínpálya. Igaz, más sem. Semmi sem. Végre jó volt nekem. Mert az már nyilvánvaló, hogy Főutca se volt, olyan legalábbis nem, amilyent a (fejlődés magas fokán) vasúti útvonal kiépítése eredményez. (A gazdaság és a turizmus fellendülésére most ki se térek, amiként a szerelmi bonyodalmak e két okból felerősödő tendenciáját is mellőzöm). Nem kellett hát megküzdenem az elindulásból fakadó maradással, és végre eltűnt a szemem elől a szabásminta, amiről csak a piros fröccsentett vonalak hiányoztak.
Volt egy táj. Messzeségbe vesző erdőségeit nézve gulliverinek kívántam a kezem, hogy megcibáljam üstöküket, amúgy játékosan, csak az érintés kedvéért. Minden messze volt és közelinek látszott. Lüktetéssé váltak a séták, dobbanásszerűekké, elfeledtetve a baktatást. No, de nem volt patak. A baj ezzel kezdődött, ha azt, hogy belénk mar egy történet, nem kicsinyes dolog bajnak nevezni. Mert amikor eljöttek a kedves barátok, akiknek nyújtani kellett valamit a hétvégére, akkor vált tényezővé a patak - a szomszéd faluban kanyargó, ahol éppen búcsú van, és ismerős a panzió tulajdonosa is, miért ne mennénk át (milyen alattomosan közelítenek meg a véletlen egybeesések) -, egy kedvesen csörgedező patakot is mutatunk nektek, indulás. Hahó, micsoda jókedv, a három sátor mellett elhaladva a fahíd törékeny testére támaszkodva. A vendégek élvezettél hallgatták a szél zúgását, és füleltek a patak elmosódó zajára, olyannyira, hogy (miért keresi a macska a halálát?) kíváncsivá váltak, és megkérdezték, hova visz, merre kanyarog ez a kevéske víz. érdeklődve néztek a fellendülő mutatóujj irányába, a hegybe bele, oda, arra, ahol szélesül, testesedik, lomhán szétterül és vízimalmokat nyaldos. De nem megyünk el oda, mert vár az ebéd. (A macska ez esetben én lettem, pedig a kíváncsiság nem is az enyém volt.) És akkor eszembe jutott a bakterház, a borostás arc, ahogyan megnyúlik az elsuhanó vonat erejétől, és nem indul sehova, és lepedőkbe már annyira belekeményedett a feketeség, hogy meg sem libbenti őket a szél, minden merev, csak a gyerek kilúgozott szeme rebben a sorrá gyorsuló vasúti kocsik ablakai felé. Vagy nem elindulni, vagy nem megállni, ezt akartam mondani, csak bakternak nem lenni, csak nem baktatni, ha már egyszer sikerült dobbanássá, lüktetéssé tenni a séták lépteit. De ugyan kit érdekelt volna? Amikor már az ebédről folyt a szó, és mellékessé vált a patak ezüst csíkja.
De nehezen lehet kibírni, amikor a lélek összekuszálódik és a szájra tolulnak a szavak (ennyiben mégiscsak bűnösnek érzem magam azért, hogy rámtalálnak, belém marnak a történetek); hátrafordultam, és mondtam, kicsit sértődötten, hogy nekik az ebéd fontosabb, hogy olyan könnyen belenyugodtak, hogy nem megyünk el a vízimalmokig, nézzétek, milyen ezüstös csík lett a patakból, ahogy kiért a fák közül, olyan, akár egy párját vesztett sín. (Legalább megpöccinteni a témát.) Gondolom, senki nem veszejtheti bele magát, olyan mélysége sehol sincs, még a vízimalmoknál se, amiként a fél sínpár se lehet pirossal fröccsentett szabásminta. Nem hallották, mert a sátrak körül forogtak, azon vitatkozva, hogy az álvé (halvé) törökméz-e vagy medvecukor. Hátranéztem, csak tisztességből, nem kerestem semmit, különösen bakterházat nem a patak partján, és sárga volt az ég a patak felett, talán a bágyadt nap miatt, de egészen sárga, és mintha egy csónak árnyéka vetült volna ki rá, milyen nevetséges, várva utasára, hiába, hiába, mert nem elég mély a víz.
Ez viszont már a történet. A sárga ég a patak fölött. Csak át kell állítani a váltót, elfogadni, hogy nem lehet elég messzire kerülni a baktatástól, a léptekben koppanó, cipősarkot beakadástól féltő emléktől.
Mert nem véletlenül baktattam a sínek között a város felé, kit érdekel, hogy merre rövidebb az út, ha a hosszúság meghatározó lenne, autóval vagy kerékpárral tenném meg, ami nem azt jelenti, hogy hazudtam az előbb, csak szerettem volna elkerülni az elmondását.
(Egyszer azért megrémültem a dobbanással teli, lüktetésszerű sétáim alatt, a mindent közelinek feltüntető és messzeségbe vesző tájban, amikor eszembe jutott, hogy "Nem ismeri őt a virág, a mező itt és senki sem érti meg erre baját; legjobb, ha az éjbe, magába tűnődik. A reggeli szélbe dalolnak a fák." Mert nem volt igazságos, hogy éppen ez jusson eszembe, A vonaton. De aztán elfelejtettem, lefoglalt - önző módon, mintha egy történet ismerete nem kötelezne - a lépteim könnyedsége.)
Nem sokkal azután érkezett meg Terka, hogy rendszeres lett a városban a vasúti közlekedés. Már említettem, hogy a vasúttal együtt föllendült a gazdaság és a turizmus is, de nem mondtam, hogy rendes keretek között folyt (talán éppen a másik kettő okán) a prostitúció is, milyen gyönge is ez a szó. A város törvényhatósága 1886-ban alkotta meg a bordélyügyet illető szabályrendeletet, mely szerint bordélyházat csakis 40 évnél idősebb nő oly házban nyithat, melyben hozzátartozóin kívül más nem lakik. Az engedélyt a rendőrkapitány adja; a hely megjelölése azonban föltétlenül valamely félreeső utcában, a tanáccsal egyetértőleg történik. Így nyílhatott meg bajai úti bakterház közelében az a ház, ahol a Terka is türelmi bárcát kapott, és a kerületi orvosok (a rendelet értelmében) által - havonként felváltva - minden héten kétszer megvizsgálták. Eképpen teljesen rendjén való ügy volt a bajai úti bakter és Terka között kialakult szerelmi történet, hiszen nem sértette sem a közrendet, sem az erkölcsöt, de még egészségügyileg is orvosi ellenőrzés alatt tartatott. Az már nem tartozott senkire, hogy Terka semmit el nem fogadott a borostás baktertól, hogy a romlott állagú házban csak a szépségnek és nem a szükségnek engedelmeskedtek. Amikor megszületett a fiuk, természetesnek tartották, hogy Terka odaköltözik a bakterházba. Csirkéket tartott, és paradicsomot karózott, reménytelen odaadással mosta a lepedőket. A fiú az udvarban majszolta a szelet kenyereket, a ház előtt elsuhanó vonatok állandó figyelésétől kilúgozódott a szeme, kapkodó evésétől nagyra nőtt a feje, de vézna maradt a teste. Kapcsolatot nemigen tartottak senkivel, a bajai szőlők mélye a ház mögött erre nem is kínált lehetőséget. Csak Terkában nőtt a nyugtalanság, ahogy egyre szürkébbek lettek a lepedők, ő egyre jobban szeretett volna felülni az egyik vonatra és elindulni, menni valahova. A bakter vonatok után megnyúló és bánatot sejtető arca már nem váltotta ki belőle a vigasztalás, cirógatás vágyát, inkább valami dühöt gerjesztett benne, tehetetlennek, tutyi-mutyinak nevezte, és amikor odébb lökte a gyereket a lepedők teregetése közben, kandi tekintetet vetett a vasúti kocsik felé. Egy ilyen pillanatban láthatta meg a kalauz, akivel később elment, várakoznia kellett a vonatnak, megállt a bakterház előtt, erre igazán ritkán van példa, és a kalauz csak bámulta a pipiskedő nőt, nyújtott derekát és válla fölött felé kandikáló szemét. Őszi nap volt és sárgán terjedt szét az ég a bakterház fölött, a messzeségben meg ezüstösen csillant a sínpár, mintha csak eggyé lett volna, mintha csak találkozott volna a messzeségben a két egymás mellett futó sín.
Anyám nagynénje, aki a bajai szőlők rejtekén lakott egy fehér spalettás házban, akkor mesélte ezt a történetet, amikor megunva a tökszárból készíthető hangszer hiábavaló fujkálását a kezébe csimpaszkodtam, és sétálni vitettem magam. Nem nekem mesélte, hanem anyámnak, és nem ok nélkül, a pletyka kedvéért. Az előzményeket, amelyek miatt ez a történet elhangzott, nem hallhattam tisztán, mert kiküldtek játszani a konyhából, a sarkantyúvirágok közé, és a nyitott ablakon csak foszlányok jutottak el a fülemhez. Bár ne jutottak volna el, akkor talán soha nem született volna meg bennem a kényszer, hogy átbaktassak, átbaktassak a vasúton.
"Mint aki a sínek közé esett... és általérzi tűnő életét, míg zúgva kattog a forró kerék, cikázva lobban sok-sok ferde kép és lát, ahogy nem látott sose még." Éppen ezt olvastam, tanultam volna meg, fejből, úgy kellett volna elmondani, valami városi emlékesten, és igyekeztem volna, ha nem éreztem volna állandóan sarkantyúvirág illatot, nem értettem, miért, mi köze lehet, honnan jöhet, milyen zugából a fejemnek. Aztán már, amikor letettem arról, hogy valaha is megtanulom, és csak ültem, hallgattam, ahogyan helyettem mondja valaki, szavak is csatlakoztak az illathoz, egy nőről szóló szavak, fiatal lányról, akinek széjjel repült a keze és a lába, messze esett a törzsétől, a fejét nem is lehetett látni, csak a kezét és lábát, hirtelen megsárgult végtagjait. "Ijesztően sárga volt", ez zakatolt bennem, mint most kint az ég, és a háttérben úgy kígyózott, vonult a sín, mintha csak egy patak volna, egyhangúan csörgedező patak, ezüstösen folyt, bírva magán nem csak a vonat súlyát, de annak a testnek is, amiből egyetlen másodperc alatt minden vér eltávozott, kifröccsent, a salakra, a sínre, tán még a bakterház falára is, és nem maradt belőle más, csak az a sárga szín.
No, a Terka unokája volt ez a lány, aki általérezhette egyetlen másodperc alatt tűnő életét, lánya annak a kilúgozott szemű fiúnak, akit az anyja otthagyott bakter apjával a bajai úti bakterház udvarán, a paradicsomkarók és nyeszlett tyúkok között. Mindig is furcsa volt, semmit nem szeretett jobban, mint a sínpályán sétálni, egyensúlyozni a váltók között, kötéltáncosnak képzelte magát talán, hirtelen magasságba repült a sínről, ahogyan a sárgába tűnő őszi ég alatt pipaszár lábaival egyensúlyozott, gyalogolnék a síneken, eljutnék messzebb mint a vonatok, ezt mondta, aztán később, amikor kerékpárt kapott születésnapjára már nem gyalog akart útra kelni, sőt egyáltalán nem szándékozott elindulni, versenyezni akart a pesti gyorssal, ott várta minden délelőtt, és amikor már közeledett a hatalmas teste, ő felpattant a biciklire és tekert a töltésen, a fekete salakon, saját vasparipája lett a bicikli, ami egy napon majd lehagyja a mozdonyt, és elviszi őt valahova. Ha kérdezték, mindig csak ezt mondta, vállrándítva, azért vagyok a sínek közelében, mert csak így juthatok el valahova. Az anyja ilyenkor riadtan nézett az apjára, a bakter fiára, tán öröklött betegségnek tartotta ezt, halálos keveredésnek. A könnyűvérű, nyughatatlan nagyanya és a vonatok szelétől hosszúra nyúlt arcú mozdulatlanságba merevült bakter ütközéséből születő fiú véréből a lányba átöröklődött bajnak.
Azonban a bajok soha nem a várt irányból csapnak le. A kislány kinőtte szenvedélyét, befejezte a kereskedelmi középiskolát, és elhelyezkedett a bútorgyárban (nem ez az egyetlen gyár a város területén, ami sínek mellett terül el), teljes egykedvűséggel lépkedett át reggelente a síneken, hogy - lerövidítve az utat - időben beérjen munkahelyére, nem baktatott, céltudatosan lépkedett, számára a sínek már csak eszközt jelentettek, az utazás eszközét. Mert minden pénzét arra költötte, hogy utazzon, össze-vissza váltott jegyeket északi és déli irányba, kiszállt ismeretlen állomásokon, és jól érezte magát. Különösen az elhagyatott bakterházak vonzották. Sokszor gyalogolt állomásokról az első útjába eső bakterházig, hogy órákon át bámuljon be az udvarba. Bizonyára nem tették jól a szülei, hogy elhallgatták előle azt, hogy apai ágon ő a bajai úti bakterházhoz kötődik, de a baj még csak nem is innen jött.
A bajt a vasúthálózat kiépítése eredményezte, ami fellendítette a gazdaságot és a turizmust, ennek eredményeképpen pedig rendezett körülmények közé emelte a prostitúciót, olyannyira, hogy egy napon a lobogó vérű Terka leszállt a vonatról.
Apai ágon a bajai úti bakterházból származó unoka egyszercsak nem költötte utazásokra a pénzét, ez a szenvedélye is csitulni látszott, mint annak idején sétái a síneken, versenyzése a pesti gyorssal. Szerelmes lett. Ez persze mindig bajt okoz. A fiú anyja nem volt rest és kinyomozta, hogy "miféle" lánynak udvarol a fia. Nem tudhatom, a sarkantyúvirágok közt ülve nem hallhattam, hogy miként került sor a szakításra, amiként nem is lényeges. Bennem csak a szín maradt meg, amit nem láthattam, kezének és lábának hirtelen elsárgult színe, ami a vonat után a síneken maradt.
És zavar engem, nem hagy nyugtot, mint amikor a napba nézünk, és aztán sárga pontok ugrálnak a szemünk előtt, baktatok hát a sínek között, és jónak érzem ezt a szót, odafigyelésre kényszerít, nehogy beakadjon a cipőm sarka a váltók közé, és eszembe juttatja a bakterházat, de el nem enged. Nem. Sehova. És nem arról van itt szó, hogy meg sem próbáltam, hogy csak belenyugvón baktatok a sínek között, akár egy hatalmas szabásmintán, amelyről lemosódtak az odafröccsent piros vonalak (magára szabta élete ruháját a Terka unokája), hiszen akartam én, úgy kerültem a abba a faluba is, ahol búcsú volt és törékeny fahíd állt a patak fölött, de amikor nem mentünk el valahova, a vízimalmokig, és én visszanéztem, a sárga ég alatt ezüstösen elfolyó patakról megint csak ez jutott eszembe, belém mart a történet, elfeledtette dobbanásszerű, lüktető lépteimet, és baktatni kezdtem ott is, a hegyek között. Úgyhogy megint itt vagyok. Baktatok a sínek között, és hagyom, hogy újra és újra rámtaláljon, rám akaszkodjon, belém marjon. Csak a cipőm sarkára vigyázok. Hátha egyszer elenged.