Mire képes a szöveg?

Sibrik Attila - beszélgetés Lovas Ildikó, Sziveri-díjas írónővel

Lovas Ildikó a héten vehette át Budapesten a Sziveri János-díjat, melyet a Magyar Írószövetség 1992 óta ítél oda.

• Először is engedd meg, hogy gratuláljak a díjhoz.

– Köszönöm. A díj mindig meglepetés, talán ez benne a legjobb, az első pillanatban átélhető öröm. Aztán pedig, hogy gratulálnak hozzá, az is hihetetlenül jó érzés, oldja a szövegírás kényszerű magányát. Lehetőség a kommunikációra, a visszajelzésre. Pozitív lehetőség, ami azért nem mellékes.

• Prózavilágod lassú és talán nem is teljes bejárása után (az hogy után, ez itt lényeges) arra lettem figyelmes, hogy nem, illetve igen ritkán térhettem le egy igen radikálisan konstruálódott „út”-ról. Mintha ez az „út” az emlékezetből kinövő figyelem bizonytalansága lenne. Ennek a figyelemnek a paradigmatikus kibontását pedig abban a bizonyos nyílvesszőben véltem felfedezni, amely ha célba talál, minden mást elkerül, és amelyet a Meztelenül a történetben c. regényedben említesz. Úgy tűnik, számodra egy állandó elodázásban létező „minden más” a legfontosabb!?

– Ahogyan ezt a kérdést megfogalmaztad, beleizzadtam. Egyszerűen hihetetlen, milyen okosan, jól lehet beszélni az irodalomról, mégis, mintha legalábbis sebészek váltanának szót egymás közt, olyan nekem. És ez nem teszi könnyűvé a válaszadást, mert azt is összekeverem, melyik oldalon van az epe és melyiken a máj. Viszont azt tudom, hol a szív, az agy és a lélek. Ez pedig egy írónak elég. De komolyan. Kerülöm, hogy epés legyek, nem akarok rosszmájú lenni, viszont nagy indulatokkal: szívvel-lélekkel írok, meg ésszel is talán. Az általad megfogalmazott elodázásra erősítettem rá a válasszal? Elodáztam, megkerültem volna? Remélem, nem.
Nekifutok még egyszer: Amikor a Meztelenül a történetben című regényt írtam, akkor a háborúról írtam, annak következményeiről. A lélekroncsolásról, az azzal szembeni küzdelemről. Arról, hogy állandóan útra késznek kellett lenni. Kikapcsolni a külső, sokszor a kibírhatatlanságig nehéz, sokszor undorító dolgokat, amik körülvettek, és belülre utazni, könyvek közé utazni, történetekbe menekülni, apróságokba kapaszkodni. A minden más az apróságokat, a csip-csup dolgokat, akkor magát az életet jelentette. Tragizáló hangja van annak a regénynek, de szükségem volt arra a hangra, hogy tisztán láthassak.

• Míg Tolnai Ottó irodalmi terei folytonosan egymáshoz képest való elmozdulásban vannak, addig az általad kibontott tér (és ez többek véleménye is) egy zárt egységet alkot. Nálad a víz utáni vágy nem az elmozdulást segíti elő, hanem a vonzást kelti életre. Például Nepomuki Szent János emlegetése folytonosan megidézi a ma már Szabadkán csak a föld alatt létező vizek intenzív jelenlétét. Az említett zárt térből viszont rengeteg szálon szerteágazó kis rejtett csatornák sora indul el, amelyeken keresztül állandó a külső térből érkező reflexió, és így létrejön az a valami, amit Hózsa Éva utolsó könyvének címe jól érzékeltet: az idevonzott irodalom.

– Közben, az elmúlt négy-öt évben írtam egy regényt, aminek az a munkacíme, hogy Kijárat az Adriára. Ezzel, ha mondhatok ilyent, tisztelgek az előtt az irodalom előtt, amiből lettem, ami által alakultam, s ez az én esetemben a Tolnai-féle irodalmat is nagymértékben jelenti. Azonban én már nem a tenger-irodalomba nőttem bele, számomra Jugoszlávia és a tenger sokkal kevesebb megírható örömet jelent. Tulajdonképpen fájdalmat okozott. Ezt nem kerülhettem meg, tudtam, hogy meg kell írnom, a barátaimmal sokszor beszélgettünk erről, Tito-regények, tenger-regények címszó alatt készülődtünk a szembenézésre, nálam tenger lett belőle. A készülődés része volt a Szabadka-vizek ,,feltérképezése”. Szabadka különben is egy csoda, ezen belül pedig a megbúvó, a föld alá kényszerített erecskék, folyócskák, a talajvizek városa. A vízben tocsogó pincék, a vizet szippantó homok városa. Mocsarak, békák, szúnyogok. Kiülsz a tópartra, elámulsz, elgyengülsz, aztán menekülsz a millió szúnyog elől. Vonz és választásra kényszerít, ami már címként irodalom, a nagy irodalom, Goethe. Látod, így vonzódik ide az irodalom, általunk, velünk, rajtunk keresztül.

• Műveid kapcsán, sokszor sokan beszéltek már a női irodalom fogalmairól, kategóriáiról. Írásaidban a Nő, mint a mindent bensőségessé tenni vágyó, állandóan befogadni képes entitás, egy várakozással telített összpontosított figyelemben írja le pályáit. Az én-te viszony mintha egyszerre lenne jelen ebben a Nőben, azáltal, hogy deterritorizálja a „te” alakviszonyait. Arra gondolok, hogy az írásaid szubjektumában koncentráltan jelen van a belső hang és a kívülről is látom magam összefonódása. Éppen ezért képes-e kilépni ez a szubjektum a már említett zárt térből?

– A legnagyobb rejtély és kihívás mindig az, hogy mire képes a szöveg. A zárt tér a szöveg esetében, így tehát a hősök esetében is, a legkevésbé az. Vagyis ellenkezőleg, a szöveg nyitott tér, az író és az olvasó felől is. A nyitottság mértéke pedig elolvasott könyvek kérdése, egyetemi tanulmányok alatt szerezhető tudás kérdése, ami mindenképpen kiindulás, alap, elsősorban elméleti alap. Az elméleti megalapozottság akkor is ott kell legyen, ha erre a szépirodalmi szövegben semmi nem utal. Sőt, ha érződik, akkor az már ,,gáz”. Számos példát mondhatnék erre, de kettőt választok: Miloš Urban A katedrális árnyéka című regénye az egyik, ami szerelmi történet, krimi, művészettörténet és próza. Irodalmi sikerét pedig nem annak köszönheti, hogy egyik vagy másik, hanem annak, hogy mindegyik, ami mégsem ment volna elméleti tudás nélkül. A másik példa pedig Füst Milán Feleségem története. Ennek a regénynek a története magában izgalmas, megszületése, hogy korán jött, olyan hangon beszélt, amire nem voltak „vevők”, legalábbis sokkal kevésbé, mint amennyire a szöveg megérdemelte volna, de most nem is erről van szó, hanem az elméleti alapokról, amelyek nélkül Störr kapitány mindössze egy szimpla, megcsalt, szerencsétlen flótás lett volna. Füst Naplójából sokat megtudhatunk arról, hogyan készülődött, miként vélekedett a témáról, milyen elméletei voltak. És akkor elméleti fejtegetéseit még csak nem is érintettük. Az ilyen zárt terek a tökéletesen nyitottak.
A női irodalom fogalmairól nehezebb beszélni. Éppen most szerkesztek egy Üzenet-számot, Nő a végeken tematikával. Az például, hála a szerzőknek, elárul valamit a női irodalom fogalmairól, szlovén, horvát, magyar költőnők, fiatal prózaíró nők, mellettük pedig az írók, akik férfiak. Érdekes. Erről az oldalról tudom a kérdést legkönnyebben megközelíteni, vagyis a nő a végeken-féle oldalról. Fölösleges volna kifejteni, mit jelent az, hogy nő a végeken. Milyen nő? Miféle végeken? Budapesttől Zágrábig minden nő pontosan értette. És minden férfi. Ezért jó dolog az irodalom.
Ezzel nem megkerülni szerettem volna a kérdésed, vagyis azt, hogy miféle női prózát írok. Azt teszem, hogyan is másként. Viszont első két kötetemben több volt a férfihős, Gruber Emma kivételével jobban meg is ragadtak az olvasókban. De Gruber Emma is férfias volt, férfi-hős. Egy amazon. Szükségem volt rájuk, hogy meg közelíthessem a másik oldalt, a nő-oldalt. Erre a Meztelenül a történetben című regényben tettem kísérletet. A Via del Corsóban pedig megpróbáltam elfelejteni a rejtőzködést, úgy gondoltam, tudok már annyit az írásról, hogy vállalhatom a legnehezebbet, úgy írni prózát, hogy az én legyen benne. Arra jutottam magamban, hogy ha csipkézetten, szecessziósan teszem, nagyon rossz lesz. Kell egy jó adag önirónia ahhoz, hogy az ember nőíró legyen. Tudod kik segítettek? Kosztolányi felesége, Csinszka, meg Török Sophie. Kosztolányiné önéletrajzi kötete meg 1944-es naplója, de Karinthyról és férjéről írott könyvei is, aztán Csinszka és Babits levelezése, és amit Török Sophie írt Babitscsal töltött éveiről. Nem azért, mert megvolt bennük a távolságtartás, az önirónia. Nem olyan korban írták, nem úgy gondolkodtak, nem úgy éreztek. De ez nagyon jó alap volt.
Mit is mondok? Azt mondom, hogy dolgozom azon, hogy az általad említett, szövegeimben szereplő Nő ne olyan legyen, ne csak olyan legyen, amilyennek te leírtad. Unalmas is volna. Az olvasóknak is, nekem is. Az irodalom pedig legyen szórakoztató. Legalább. A cél az, hogy élvezetes és színvonalas. Erre kell az egész élet.