Mese a csónakról

Ahogyan egy képen elvágják a vizet és az eget. Egyenes vonal ékelődik közéjük. Akár egy próbálkozás. Az egyensúly megtartására. Az egyensúly miatt van az egész. A csónak meg ott ringatózik. Semmi köze az egészhez. Vagy ha igen, akkor éppen annyi, hogy az egyensúly felborítója. Az égen a felhők, a vízen a hullámok fodrozódnak, úszkálnak, de a köztük lévő egyenes vonal egyensúlyba rántja őket, míg a csónakkal ezt nem lehet. Azzal semmit sem lehet. Csak hagyni. Felvenni a ritmusát. Mint amilyen a régi emlékkönyvekben az "evezel az élet tengerén" kezdetű versike mellé biggyesztett leányfejű csónaké. Állítólag nem úgy van, hogy ez a csónak leánykori illusztrációból az élet jellemzőjévé alakul. Ezt - állítólag - én találtam ki. Mert nem tudok mit kezdeni magammal itt a fedélzeten. De van nekem erről egy történetem. Legalábbis úgy képzelem; hogy az indulatok kellő kiutat találjanak belőlem. Azért találom ki ezeket a történeteket. No, jó, mondják, már ő sem a régi. Azelőtt legalább igaz történeteket mesélt, amelyek némi érdeklődésre tarthattak számot. Most meg kitalál. De hát hogyne találnék ki, amikor hónapok óta ezen a vízen töltöm az időmet. Amióta biztonságos az élet, nem találom föl magam. Annyira megszoktam a bizonytalanságot, a félelmet, a surranást az utcákon, hogy széles mellel, kitárt szívvel nem tudok már járni. Pedig úgy kellene. Ezért aztán kiköltöztem ide, a tóra.

Persze, ez nem igaz így. A dolog egészen másként áll. Elsősorban nem a rossz megszokásából nem tudok járni az utcákon. Hanem azért, mert minden olyan, mint régen volt, viszont ami régen volt, azt én eltemettem magamban: mélyre. És most újra van; csak én nem vagyok. Nem az vagyok. Nem a város és a dolgok süllyedtek el, hanem én. S, ha már ez történt, akkor - gondoltam - a legokosabb amit tehetek, hogy kiköltözöm ide a tóra, egy csónakba, s várom, hogy múlttá váljon, megtörténtté. Tisztán érezte a régi mondhatatlan édességét, az elsüllyedt városét, melyet hűtlenül túlélt, de amely mégis fogva maradt egyszer a rakparton hirtelen összeszoruló szívében, s szilárdabbul létezett, mint mindaz, ami túlélte s még él és változékony. Hát valami ilyesmi történt, csak nem a várossal, hanem a város képével bennem. Igazából szívesebben költöztem volna a rakpartra, márcsak azért is, mert több a hely mint egy csónakban, de nincs. Rakpart az nincs. Csak tó van. Meg a tó mellett város. S innen nézem, akkor mégiscsak jó ez a csónak. Éjjelente is, amikor belefekszem. És nem az eget nézem. Éppen ellenkezőleg. A tóba függesztem a szemem. Beleakasztom. A birkák miatt. A kutakból lett tó körül bóklászó birkáknak mondok köszönetet, őket figyelem. A birkák szemének hiszem a csillagokat a tó tükrén. A buta szemüket. Köszönetet meg azért mondok, a birkák nélkül nem láttam volna meg a víz és az ég közé ékelődő vonalat. Nem képeken, hanem a valóságban. A dédapám juhász volt. A házában egy kemence, egy ágy, két szék meg egy asszony. Ennyire emlékszem. Ott lakott. Mondjuk. Egy nedves, mocsaras, zöld mező közepén. Egyszer voltam nála. Pisilni kellett, hát kellett nagyon. Abban a kora tavaszi hideg délutánban. Fölemeltek a nedves, tócsás rét közepén, a birkák seregének gyűrűjében, a lábam kalimpált, a szemem hol a zöldbe vesző kék csíkot nézte a kis radanováci erdő felett, a választóvonalat, amely az ég és az erdőbe bukott tócsás mező közé ékelődött, hol a birkák szemét, vagy még lejjebb, a barna, kemény bogyókat. Azok a barna bogyók pöttyözték a rétet az ég választóvonaláig. Mint a csillagok. Földre hullott, megbarnult csillagok. Ahogyan az életünkkel történt. Így aztán jó nekem ezen a tavon. A város már nem érdekel. Ott újra fényesek a csillagok. Ki érti ezt? A szívem szakadt meg, hogy soha már nem lesznek azok. És most nem kellenek. Nekem azok a barna, kemény golyócskák többet jelentenek. Talán mert azok nem változékonyak. A biztos kell. A megtartott egyensúly. Pedig azt a legnehezebb megszerezni. Egy csónakban különösen. De én most vidám vagyok, mert megtaláltam, igaz, hogy vízbe temetődött birkák csatakos fehér szőrén által, hosszú keresés után: a keresés nem a csónakban kezdődött.
Mondom az egyik barátomnak, keresni indulok, a városomat. Merthogy elveszett valahol. Írtam én, de valahogy - egyszeriben - mindenkinél ugyanazt olvastam. Hát most elmegyek és megkeresem. Azt mondja, ha így van, akkor semmi nem igaz, amit eddig írtam. Meg, hogy nem is szeretem a várost. Mondom neki, hogy várjon. Különben tényleg nem igaz semmi, amit írtam. Ahogyan most ez sem igaz. Hát olyan vagyok én, aki elindul, vándorútra kel, keresésre? Nohát