Makaó az Adria partján

(Szarajevó - Dubrovnik)
Bosznián át leautózni a tengerpartig.
Vasúti hídon zötyögünk. Tiki-taka-tiki-taka. Így szólnak egy másik országban az autó kerekei. A síneken szólnak így. Nem mintha izgatott volnék. Végtére is kevés az esélye annak, hogy éppen most jöjjön a vonat. Bár volt rá példa, így a sofõr. Gondolom, valamelyik kisiklott. Egy éles jobb kanyar után percekig autózunk anélkül, hogy falevél rezdülne. Aztán ott a másik határ. Ezt többször megcsináljuk, ha jól számoltuk, hétszer lépünk ki és be. Szerbiából ki. Boszniába be, ki. Horvátországba be, ki. Boszniába be, ki. Horvátországba be.
Bosznián át leautózni a tengerpartig.

Vasúti hídon zötyögünk. Tiki-taka-tiki-taka. Így szólnak egy másik országban az autó kerekei. A síneken szólnak így. Nem mintha izgatott volnék. Végtére is kevés az esélye annak, hogy éppen most jöjjön a vonat. Bár volt rá példa, így a sofõr. Gondolom, valamelyik kisiklott. Egy éles jobb kanyar után percekig autózunk anélkül, hogy falevél rezdülne. Aztán ott a másik határ. Ezt többször megcsináljuk, ha jól számoltuk, hétszer lépünk ki és be. Szerbiából ki. Boszniába be, ki. Horvátországba be, ki. Boszniába be, ki. Horvátországba be.
Bosznián át leautózni a tengerpartig.
Az nem ugyanaz, mint vonattal eljutni Rijekáig.
Vagy autóval Rijékától délfelé.
Bosznián át leautózni a tengerpartig: szegfûszeggel teletûzdelni egy érett narancsot.
Utoljára 1992 elején utaztam erre, az autóbusz tele volt alig, alig-pislogó fiatal férfiakkal. A hídnál mindenki rettegett, nem igazoltatják-e a rendõrök. Senki nem volt teljesen biztos abban, hogy valóban létezik a behívóparancsot át nem vevõkrõl egy központi lista. De abban sem lehetett senki sem biztos, hogy nem létezik.
Boszniába átérkezni nagy fellélegzés volt. A busz evett, mormogott, ivott, mocorgott. Nevetések hangzottak föl. A sofõr hirtelen kedvvel fékezett egy birkasütõ mellett. Senki nem ellenkezett, senki nem sietett.
A fenyvesek lerázták a kavargó havat. Olyan volt, mintha nem ismertem volna a tájat. Mintha nem utaztam volna anyámmal és apámmal a tengerpartra ezen az útvonalon.
Szarajevóban nem hó esett, hanem esõ. Pocsolyák a hirtelen érkezõ sötétben. Kavargás. Akinek a kezét szorítom, akivel a Ba[sinvcircumflex]èar[sinvcircumflex]iját megismerem, aki Gavrilo Princip lábnyomát mutatja, akivel lakást keresek, kiadó szobát, egy lyukat, valami aprócska helyiséget, ahol aludhatnánk: nem is hiszem, már nem hiszem, hogy az én emlékeim ezek, de az a vidám, nevetõs szarajevói egyetemista a fiam apja lett.
Szarajevóban kaptam a fiam reményét.
Elmeséltem már.
A házi néni egy reggel hosszan nézett rám az udvaron, és aztán azt mondta, az év végéig fiút szülök.
Nincsenek udvarok. Lejtõk vannak és keskenységek. Minden lefelé mutat vagy fölfelé kapaszkodik. Nem szoktam ezen gondolkodni, a boszniai háború kitörése elõtt három hónappal miért volt annyi kóbor kutya az utcákon, akkora csönd az estében.
Szarajevóban mindenki vigyázott a másikra, nehogy megcsússzon a fagyos úton, ahogy lelép a villamosról.
Három pár fülbevalót vettünk. És a csodakútnál, ahol a kívánságot nem szabad soha és senkinek elmondani, a fülbevalós zacskó kiszakadt, úgy szorítottam. Nem azt kívántam, hogy sose nõjön túl nagyra a fenekem.
Azt nem gondoltam, hogy futballpályákon fogják eltemetni a halottakat.
Már nem úgy van jelentõsége.
Ha nem tartanánk Szarajevót, államunk sem volna. A kígyót is mindig a nyakánál fogják meg, és nem a farkánál, s nekünk is erre kell törekednünk. (1995. február 10.)
Mégis újra végig kell utazni Bosznián, le a tengerpartig.
Nem tehetünk úgy, mintha elfelejtettük volna, nem viselkedhetünk úgy, mintha nem az ellenség oldaláról jöttünk volna, nem érezhetünk úgy, mintha bûnösök lennénk, nem játszhatjuk azt, hogy amiben felnõttünk, rendben volt.
A saját illúzióimban sem hiszek.
Úgy kell elmenni pisilni a benzinkúton, hogy éppen így viselkedjünk/ne viselkedjünk.
Nem egyszerû.
Szimpla pisilésrõl beszélek.
A benzinkutas a rendszámtáblát nézi. Mosolygok, kérdezek. A fene emlékszik már, hova is kell tenni a jét. És különben is nagyon elegem van az európai lelkiismeretembõl, a kihagyó szívverésembõl, az emlékeimbõl.
A benzinkút mellett játszótér angol fûvel. Olyan zöld a fû, mintha az is az európai újjáépítési akció révén került volna oda. Megkerüljük, kimegyünk az út mellé, rágyújtunk. Éretlen gránátalmát tépünk.
A városokban himlõhelyes épületek.
A falvakban dzsámik, élõ és halott házakkal. Kivilágított keresztek a hegygerincen. Minden el van osztva.
Mosztár ragyog a fényben.
A Neretva deltájánál szemerkél az esõ.
Bosznián át leautózni a tengerpartig.
A folyóba belelógnak a felhõk, szeretném, ha Richard Burton állna ott karba font kézzel, gyõztesen.
Határ menti szemétben - mûanyag üvegek, konzervdobozok, csokipapírok - sétálunk az autó mellett. Kicsit nevetséges ez a helyzet: újra hódítók vagyunk, zarándokok vagyunk, egy elsüllyedt irodalom után nyomozunk. Nyárközépre megsárgult kóróba botlunk, végre meghallom, amire egész úton vágytam: jó, hogy kitaláltam, megszerveztem ezt az utat.
A kocsiban elõvesszük az 1978-ban nyomtatott térképet: még 85 kilométer és Kupariban vagyunk.
1990 nyarán Dubrovnikból busszal mentem Kardeljevóba, onnan vonattal haza. Akkor robbantották fel a vasutat, mindenki errõl suttogott, én meg csak egy fehér nejlonzacskóban büdösödõ halra emlékszem. Busszal lötyögtünk a megrongált sínek mellett.
Akkor nem gondoltam volna, hogy nem lesz többé ilyen útvonal. Másfél évvel késõbb, amikor a februári Szarajevóból zötyögtem haza, nem gondoltam volna, hogy az utolsó kimenekítõ buszok alig egy hónappal késõbb indulnak.
Nem gondoltam volna, hogy lesz ilyen kifejezés.
A Neretva völgye csöndes. Pálmák és üvegházak.
Meglátjuk a tengert. Mindannyian visítunk, mutogatunk, a gyerek folyton elveszti a kék foltot.
Elveszti, megtalálja, nem hiszi, hogy még egy egész óra, vagy ha így zuhog, több is.
Az 1978-as térkép a fejemen, csak így tudják széthajtani kellõképpen, megnézni, mennyit is jöttünk.
Hol is jártunk.
Kupariban minden hotel szét van lõve. Lélegzetvételnyi hely sincs a lyukak között. A katonai üdülõ elõtt katona posztol. Csak úgy, szokásból. A tengerpartig száz éves pálmasor között gyalogolunk. A hotelkomplexum füvészkert mögé bújt. Néhány fa kidõlt, súlya nyomja a többit. A csöndben hallatszik a szuszogás. Leanderek borulnak a padokra. Babér errefelé sehol. A pálmákkal szegélyezett sétány végén a Grand Hotel. Meg mellette jobbról, balról négy-öt másik, újabb, a '60-as évek végének, a '70-es évek elejének stílusában. Mindent jól látni, az ebédlõ összeért a konyhával, az óriási sütõk és mosogatók rozsdája lassan kúszik az ebédlõ megmaradt gipszmennyezete felé. A szobákban csak a tapéta maradt. Az ablakkereteket nem a lövések vitték el, hanem a polgárok. A csaptelepeket is. Gondolom az ágyakat és a szekrényeket is. A Grand Hotel jó állapotban van. A hiányzó ajtók helyére deszkákat szögeztek. A cukrászda tövébe telepszünk. Belesünk a réseken. Brokát a falakon. Nagyon szép.
Órákon át hallgatjuk a kabócákat. A tenger jéghideg, a bennünket is végigvert zivatar felkorbácsolta.
Sehol ennyi kabóca.
Sehol egyetlen ember. Fehér kövekbõl selymesre rakott cukrászda-teraszon heverünk. Zöld zsalugáterek nyikorognak a lövésnyomok között. Tûleveleket fúj a szél. Nincs annyi barna tûlevél, amennyit ott láttunk a Grand Hotel terasza melletti kertben.
Strand nincs. A vízhez vezetõ lépcsõ körül rozsdás vasbeton-csövek merednek elõ. Kikerüljük. Faágak, gallyak, madárszar. Kavicsok.
A gyereket csak az zavarja, hogy hideg a víz, nem akarunk rögtön kártyázni, vagy miért nem hagyjuk, hogy bemenjen valamelyik szállodába. Ide is költözhetnénk, mondja.
Arról beszélgetünk, összeszarnánk-e itt magunkat éjjel.
Össze.
Nevetünk.
Napokig járunk a katonai strandra, így hívják a helyet, ahová a háború elõtt nem tehettünk volna a lábunkat. Nem lett volna annyi pénzünk. Senkivel nem találkozunk, csak néhány helybelivel, de õk nem a cukrászda hûvösét kedvelik, kimennek a napra, a romos betonmólón heverésznek. Amikor egy hajónak nagyzolt motorcsónak-félével Dubrovnikba indulunk, akkor látjuk igazán jól a strandunkat, az öblöt.
A születésnapomon megyünk Dubrovnikba. Reggel átsétálunk Mlinibe, onnan indulnak a vízi jármûvek. Megismerkedünk egy szegedi házaspárral, nagyon fiatalok. Nem értik, miért nem indul a kirándulóhajó. Megkérdezzük: azonnal kiderül, honnan jöttünk. Beszéljük a nyelvet, de nem úgy, nem így, nem jól, nem helyesen. De kedvesen, ez a helyzet. Így mondják nekünk, kedvesek vagyunk. Rágyújtunk velük, ismerjük a tempót, nincs is ezzel bajunk. Ráérünk. Kirándulás nem lesz, csak tizenegy óra után, ha addig találnak új ékszíjat. Ami nem valószínû.
A dubrovniki járat pontosan indul.
...én csak azért dumálok annyit, mert félek, tudom, hogy gerinctelennek tartasz, seggnyalónak, megbízhatatlannak, árulónak, egy cigánynak a sok közül, de én mondom neked, hogy semmiben sem különbözök másoktól, se jobb, se rosszabb ne vagyok náluk, az úgynevezett tölteléknél, azoknál, kiket a háborúkban a nagy lyukak betömésére használnak, azoknál, kikkel a háború után hatalmas gödröket ásatnak, csatornákat, kutakat, tárnákat...
Nem emlékeztem arra, hogy a Kitömött madár velem volt Szarajevóban. Most látom, hogy az utolsó oldalra egy térképet rajzolt nekem, számozva a megállókat: 2. orvosi egy. 3. kórház, 4. vi[sinvcircumflex]njik, 5. otthonok. Valószínûleg ott kellett leszállnom, az 5. megállónál, az egyetemista otthonoknál. Nem emlékszem. Csak az érzés vetette le a polcról, a háború érzése, ami a regényt olvasva hanyattlökött, bár késõbb úgy tûnt, a saját érzésem volt.
A téli Szarajevó beleúszott az óváros ragyogó kikötõjébe. Minden tetõ új volt, pirosan pattogtak a cserepek a napon. A járdák, lépcsõk minden fehér kövét, amit találat ért, kicserélték. Gy. azt mondta, Szarajevót is éppen így újították fel, darabról darabra, cseréprõl cserépre.
A háború az õrület utolsó fázisába lépett. Egy montenegrói önkéntes Ilidzsán lövöldözött, megivott egy üveg vodkát majd villamosba ült és ott elaludt. A villamos bevitte a város központjába. Miután fölébredt, kabátujján az önkéntesek fehér karszalagjával a fõutcán, a Vasa Miskinen sétált. Amikor elfogták, kijelentette, hogy mindig az ital volt a gyöngéje. (1992. május 4.)
Az óvárosi kikötõbõl a fõutcára jutunk, a kezdetén az emlékszobával, ami a Dubrovnik védelmében elesett férfiak fényképével van tele. Száznegyvenhárom arcot számoltam össze. Többségük korombéli volt. A város minden bejáratánál térkép, amelyen pontosan bejelöltek minden találatot: piros háromszögek, körök, attól függõen, hogy az egész tetõt levitte-e az ellenség találata, vagy részben semmisítette meg. Fekete jelzések a gránátbecsapódások nyomát jelölték. Piros-feketétõl hemzsegett a térkép.
A könyvesboltokban szinte minden turistáknak szánt könyv címoldalán az égõ Dubrovnik.
A Jugoszláv Néphadsereg bevonulása Dubrovnikba csupán napok vagy órák kérdése. Amennyiben a fasiszta hadsereg támaszpontot létesít az óvárosban, lerombljuk azt. (1991. október 5.)
Dubrovnik nincs veszélyben. Az a város a szállodatulajdonosok elkurvult városa, ahová amerikai banyák, brit buzik, hülye franciák és német gépírónõk járnak. Délkelet-Európa már különben is a német gépírónõk gyarmata. Nekünk nincs szükségünk szövetségesekre, mert az amerikaiak korruptak, az angolok ostobák, a franciák jobboldaliak, az oroszok viszont szegények. (1991. november 21.)
Ha kell, építünk majd egy még szebb és még régibb Dubrovnikot. (1991.december 16.)
Egy furcsa pillanatban önmagával találkozott a gyûlölet. Mi meg álltunk a fõutcán, értettük, ismertük mindkettõt.
Van úgy, hogy a hányinger a legszebb városban ömlik szét a szájban.
Szõlõt vettünk a piacon, szép lánynak, szép szõlõt, ezt direkt fölírtam, de a fiúkat is megkérdeztem, hallották-e, mit mondott nekem a kedves öreg. A gimnázium lépcsõjén megettük az összeset és legalább öt fényképet készítettünk. Én vagyok a legbarnább.
A Pax konobában ebédeltünk, ünnepi lakoma volt, szülinapi. Hihetetlen lassúsággal jött ki a pincérnõ, vagyis nem volt az a lassúság hihetetlen, nagyon is ismerõs volt, jólesõ. Van, ami állandó. Az állandóság volt hihetetlen. Az egész dubrovniki nap az volt, nem lehet jól elmondani.
Mint ahogy nem lehet újraélni semmit.
A szó is cselekedet.
Mégsem találhatunk ki új és más szavakat. Pedig egy másik városba tértünk vissza, illene.
Egy hangos olasz család foglalta el a mellettünk lévõ asztalt. Kiették a konobát a tartalékaiból. Valamelyik gyerekük felállt azt asztaltól és suttyomban a macskát etette a spagettivel. A pincérnõnk iszonyúan fölháborodott, káromkodott is egy jó nagyot, leteremtette az olasz szülõket, vennék észre, hogy a csemetéjük a keskeny utcácska székektõl alig szabad területét koszolja össze az étellel, ami undorító, és csúszós lesz tõle a hófehér kõ.
- Jellemzõ - füstölgött nekünk boldogan, örült, hogy végre olyan vendégek is akadnak, akikkel válthat néhány szót, jellemzõ, ismételte, az olaszokra éppen ez a jellemzõ. A II. világháború alatt is itt állomásoztak. Megették a város összes macskáját, aztán a galambokat is. Mire vége lett a háborúnak, egyetlen macska sem volt Dubrovnikban.
Akkor is?
Most is?
A Predazzánál állomásozó osztrák katonák átküldtek az olaszokhoz egy kandúrt, amelyhez egy cédulát is mellékeltek azzal a szöveggel, hogy ELKÜLDTÜK ÖNÖKNEK A KANDÚRUNKAT EGY SZIVARRAL. A szivart zsinegdarabal erõsítették a macska hátához. Az olaszok elszívták a szivart, a kandúrt pedig megölték és megették.
Ebéd után elmentem a vécébe. A vendégeknek nem volt, a pincérnõ ezt elég határozottan tudatta az olasz anyával, miközben rám kacsintott, és két gázpalack közé suvasztott ajtóra mutatott. Én pisilhettem.
A könyvesboltokban Gy. megvásárolt szinte mindent, ami a honvédõ háborúról szól, mert most ezzel foglalkozik. A következõ néhány napban én is elolvastam néhányat, beleolvastam néhányba. Megnyugtató, hogy ebben nincs különbség köztük, az igazság az õ oldalukon áll. Mindig az övékén.
Nincsenek érzéseim.
Szobáink elõtt ülünk a keskeny teraszon, alattunk egy benzinkút, mögötte a mûút, fölötte a hegy, amögött egy másik ország. Vagy nem másik, hanem ugyanaz, amelyikben nyaralunk, de onnan támadt az ellenség, akikkel egy országban élünk. Vagyis nem élünk egy országban, de az volt a cél, hogy egy országban éljünk.
Futnak a bogarak, Arany írhatta volna meg. Fénylõ bogarak a tengerpartot védõ hegyvonulat cérnaútjain. Este van, nyugalom. Az autók moraja alig hallatszik a hegy felõl, a mûúton száguldókat megszoktuk. Hazai pelinkovácot iszunk, a gyerek zsíros kenõcsöt izzad piros hátán és nyüstöli a számítógépet, Bosznián át kellett leautóznunk ide, szembesülni fölégetett, szétlõtt emlékekkel, a gyerekkorunk hazugságaival. Ami az egyetlen valóság volt. Mi már nem szereztünk barátokat a Ðerdaptól a Jadránig, Vardártól Triglávig (Od Ðerdapa, pa do Jadrana, od Vardara, pa do Triglava, kao niska zlatnog bisera, Rasti sretno u slobodi, ljubav na[sinvcircumflex]a nek' te vodi, Jugoslavijo, Jugoslavijo), csak énekeltük, kólikás melegben, orrszõröket összefagyasztó hidegben ezt a hihetetlenül jó dallamú, macedón ritmusú nótát.
Dalokat, Vladimir Nazor Tito-versét (meg mindenki másét) összehordhatjuk egyetlen rakásra a partizánok életrajzával együtt.
Mesélhetünk errõl.
Nagyanya elcsukló hangjának emlékét a hamvadó cigarettavégrõl is összehordhatjuk Mátyás történeteivel meg Titulász bankójával, egyetlen rakásra nemzeti hõseink életrajzával együtt.
Mesélhetünk errõl.
Megtettük.
Itt ülünk a tengerparttal a hátunk mögött, egy szimpatikus, bár kissé közönséges kinézetû benzinkút fölött az augusztusi estében és minden emlékünk valaki másnak fájdalom, gyerekkorunk minden pillanata valaki más számára hazugság.
Még saját magunk számára is az.
Viszont az Adriai tenger a legjobb a világon!
Rám néztek, még a gyerek is kidugta a fejét, mire ez a felkiáltás. Mintha nem ezért lennénk itt. Mert a legjobb dolog a világon.
A Volt egyszer egy vadnyugatban azt mondja Claudia Cardinale, hogy nyugodtan meg is kúrhatják, akár mindahányan, nem tehetnek kárt benne, amíg egy dézsa forró víz van. Utána olyan lesz, mint elõtte, csak egy mocskos emlékkel többet cipel magával.
Gy. leballag a közeli kocsmába, minden este ezt teszi, összehaverkodott a tulajjal, imádják õt, a vajdasági magyarokat, mindannyiunkat. Természetesen rokonaik élnek errefelé, majd eljönnek látogatóba, Gy.-nél alszanak, amiként mi is ellakhatunk az õ dubrovniki lakásában, ha legközelebb jövünk, õ úgyis a barátnõjével él. Belvárosi lakás Dubrovnikban.
Nem akarunk Dubrovnikban lakni tíz napig sem, ragaszkodunk ehhez a semleges területhez, a kanizsai háztulajdonoshoz, a letört vécépapír-tartóhoz, a nyikorgó ajtóhoz, a benzinkúthoz, a sülthaltól szagló közös konyhához, az örökké száradó ágynemûkhöz.
Hónapokig pincében éltek. Ennél többet nem mesélt a tulajdonos, a többit láttuk magunktól is, a repeszektõl lyukas járdákat, házfalakat, mint pattogatott kukoricát készíteni a nyári konyhában, olyanok a házfalak Kupariban.
A kitömött madár utolsó üres oldalain lévõ, ceruzával megrajzolt hevenyészett térkép az egyetlen, számomra hiteles irodalmi emlék Szarajevóból. Az elkerülhetõbe vetett bizakodás, a szarajevói lányok csinos viháncolása lehetetlen tûsarkúikban, az önkiszolgálókban totyorgó öregek, a kávézók kissé elátott szájú férfivendégeinek nyugodt mosolya, amivel végignéznek az õ utcáikon - mindez érthetetlen és távoli emlék.
Elmondhatatlannak gondoltam, hiszen én hazautaztam, hiszen a szarajevói egyetemista is kijutott a tömött buszok egyikén. Ahogyan a túlélõk mindig a hallgatás hagyománya mellett döntenek, mert így folytathatják - elfojtva és hallgatva -, azok, akik nem túlélõi, nem részesei voltak, nem vállalhatják a beszédet.
Miután visszahajókáztunk Dubrovnikból, többet nem mentünk a katonai üdülõbe. Magukra maradtak a kabócák.
A városi strandra jártunk az összes többi nyaralóval. Egy hihetetlenül magas pálmafa alatt tanyáztunk, és a homokos, hosszú métereken keresztül sekély tengerben labdáztunk órákon át. A gyékényrõl beláttam a tengerparti házakba, a csupasz, megfeketedett falakra, ráláttam a beroskadt tetõre. Labdázás közben is láttuk a szétlõtt házakat. Két szétlõtt házat, négy-öt összelyuggatott nyaralót és kicsit távolabb egy hotelt, oda jártunk, ha nagyon kellett.
Egyik nap, ahogyan a hoteltõl visszafelé sétáltunk, s azon gondolkodtunk, hogy lehetett géppuskával teleköpködni a mennyezetet, nem féltek-e, hogy visszapattan a golyó, hirtelen megláttuk, milyen lehetett, amikor még a szálloda élt. Milyen lehetett fürdõvendégnek lenni ott, s lesétálni a köpésre lévõ strandra. Nagypolgári érzés volt.
A gyékényen ülve szendvicseket ettünk, makaóztunk megállás nélkül, Gy. és a gyerek rendre megsértõdtek, ha elfelejtették bemondani, náluk jobban csak én tudtam elfehéredni, ha gyõzelem helyett négy kártyát kellett újra felvennem, összevesztünk, eldöntöttük, hogy mégsem eszünk kagylót, és nem akartunk ennél többet.
Szarajevóban visszaaplikálták a betonba Gavrilo Princip lábnyomát. Finoman visszaillesztették. A hír szerint azért döntöttek így, mert a turisták szeretik az ilyesfajta látványosságot.
Nem az I. világháború jut eszembe Szarajevóról. Inkább az, hogy elhitették egy várossal, akár az ország virtuális fõvárosa is lehetne: szellemi, kulturális. Nem tudom, hogy az volt-e. De a bátor Sontag által Európa virtuális fõvárosa lett. Akik nem azt mondták, hogy mindez önreklámozás, azok megtapsolták. Mindannyian tisztes távolságból tették. Leghangosabban azok örültek, akiknek elfogadható volt a magyarázat: azért Szarajevóban, hogy a mûvészet által a város visszajuthasson régi önmagához, a multietnikus, multikulturális, multitoleráns valóságához.
Ilyen volt-e, nem tudom.
Magát a cselekedetet - mert gyönge szar az ember, és ez benne a legszilárdabb - hihetetlenül bátornak gondoltam. Ritka pillanatnak, amikor a szavak szarása helyett mûvészi cselekedettel tettek hitet az élet mellett.
Engem leginkább elnémított.
Különben sem tudtam, mit kellene éreznem.
Ugyanis nem hiszek semmilyen multiban.
Vásárolni is a sarki kisboltba járok. Ha átcsoszogtam a boltba, míg a rádióban a híreket mondták, s rágondoltam a városra, semmit nem éreztem azon kívül, hogy haza akarok menni és befüggönyözni.
Ez megmaradt. Folyton befüggönyözök.
Ha Szarajevóra gondolok, leginkább egy lepusztult kis boltot látok magam elõtt, sötét lyukat, üres polcokkal meg egy kifestett nõvel, aki a kérdésemre, van-e fogkrém, visszakérdezett: Kolynos? Mondtam, hogy mindegy, mire újra megkérdezte, Kolynost akarok-e. Aztán megtudtam, hogy ott így szokás, a tornacipõt adidasnak hívják.
Ha nem a boltra gondolok, akkor egy kávézóra, amelyik a hegybe ékelve várt. Üvegfala elõtt bárszékek. Asztal nem is fért volna. Megfizethetõ kávé csodaillattal. Ha nem vagyok elég óvatos, ezzel a kávézóval álmodom.
Egy nõ kicserélte a bõrtáska pántját arra, amelyik nekem jobban tetszett. Látom a kezét, ahogyan megcsavarja a kemény bõrt.
Miután hazajöttem Szarajevóból, két és fél évig nem utaztam. Gyõr volt az elsõ város, ahová elmentem. Hányingerem volt a boldogságtól, hogy élek.
Bosznián át leautózni a tengerpartig, hogy elmúljon a tehetetlenség szégyene, a kívülállók némasága, hogy legyenek szavak arra, amihez, mire felnõttem, semmi közöm nem volt.
Fogkrém sárga tubusban.
Gavrilo Princip például a legritkább esetben jut eszembe Szarajevóról.
A kultúra esetében - vagy pedig kultúra nem is létezik -, fölösleges az összes multi- vagy mono elõtag. (...) a kultúrált, tehát az alkotó vagy legalábbis kíváncsi ember a definíció szerint multikulturális lény. A kultúra, ha az valóban kultúra, sohasem monokultúra. A monokultúra az agronómusok dolga, nem az alkotóké.
Gavrilo Princip lábnyoma legyen ott, a helyén.
Mielõtt lõtt volna, fölment a híddal szembeni bérpalotába, hogy megkérje a nõ kezét, akit imádott. A fiatal nõ jóval magasabb volt, mégsem látta a kabát alá, a fehér rózsaszál mellé rejtett fegyvert. Miután kikosarazták, a fiatal forradalmár lement és elvégezte azt, amirõl úgy tudta, a küldetése.
A cselekedet a szó helyére lépett.
Szarajevóban nem a multikulturális, mindent átitató tolerancia létezett, hanem a három kultúra elegye. Három kultúra elegye még nem ad multikutúrát, hanem csak paritást, silány pótlékát a szabadságnak és a demokráciának, melyben szabadon kiélheti magát minden kultúra és minden vallás.
A házhoz közeli kávézóban, ahol a tulaj Gy. kitûnõ barátja lett, lefoglaltunk egy asztalt, hogy megnézzük az olimpia egyik fontos eseményét, a horvát-magyar vízilabda meccset. Csöndesen üldögéltünk, bár azt idõben megkérdeztük, nem zavarja-e õket, ha szurkolunk. A gyõzelem mámorában még én is ittam egy pohár bevandát, amit a nagylelkû és sportszerû tulajdonos fizetett.
Késõbb, a teraszunkon üldögélve úgy ítéltük meg, ennél jobb dolog nem is történhetett volna velünk, vagyis még azt is megbocsájtották nekem, hogy a nyaralást az olimpia idejére idõzítettem, mert átélhettünk valamit abból, amiért szeretni lehet az Adriát.
Gy. a legkevésbé sem szereti az Adriát. Nem mehet ki a napra, úszni meg leginkább lusta, ezért egyáltalán nem értette, miért kellene nekünk tíz napon át a tengerparton idõzni. Megígértem neki, hogy Szarajevóban ehet csevapot, az egészet emiatt vállalta. Ezen kívül kagylót, rákot és mindenféle tengeri herkentyût akart enni, ahogyan arról sokat olvasott. Amikor végre ráakadtunk a halasra, nem volt hozzá kedve.
A férjem egyáltalán nem szereti a vizet. A tengervizet sem szereti, de azt mondja, mindegy, hol olvas. Neki azt mondtam, a közös konyhában van tévé, nézheti az olimpiát.
A gyerek természetesen imádja az egészet, de fagyiból lehetne több. Õ csak a horvát tengerpart kifejezést ismeri, és hosszan nyújtja a lágyító jéket. Amikor meghallotta, hogy tíz órán át autóban kell ülnie, egy kicsit inkább otthon maradt volna.
Miután mindenkit meggyõztem, heteken át készülõdtem.
Bosznián át leautózni a tengerpartig.
Hamis performansz.
Csáth Gézáé volt a tökéletes. A hibátlan mûalkotás, az egyszeri, megismételhetetlen.
Ott maradni a határon homokba fúrt fejjel.
Mivel ehhez gyönge vagyok, marad a makaó az Adria partján, a pálmafa alatt.
Vagy az a boldogság, hogy nincsenek érzéseim - csak ez a napsütés.