Litera-netnapló

Nyolcperc; Irány a tenger; Hétvége; Így múlnak; Nemzeti zománc; Középpályától Szegedre; Vadállatok a pályán

2004. június 17.
Nyolcperc
Úgy rémlik, ő is szereti a focit. Hát magyar író, köll, hogy szeresse. Egyszer a Libellában, néztünk valami meccset, csak a gyerek elálmosodott, s miattunk haza kellett menni, s ezt megjegyezték, hogy szerintem az utolsó nyolc percben már nem történik semmi.
Nem is lett gól.

Viszont úgy láttam akkor a J.L. tekintetében, hogy hozzásegítettem egy kicsit a nemnősüléshez.
Nincs meleg. Igaz, az eső sem esik. Nem tudom, melyik hiányzik jobban. Az esőben jobban nő a fű, az ilyen kellemesen nem-meleg napokon pedig le kell nyírni a füvet. Tehát bármelyik jobb volna, az eső vagy a bírhatatlan forróság: lehetővé tenné a lelkiismeretes heverészést.
Megnéztem a füvet: túl magas.
Visszajöttem a szobába.
A tévében szalagként futott a hír az Irakban szolgálatot teljesítő magyar katona haláláról.
Szarajevóban visszakerül a helyére Gavrilo Princip lábnyoma. A turisták szeretik a történelmi látványosságokat, azért.
Állítólag mielőtt meghúzta a ravaszt az alacsony termetű forradalmár-gyilkos (és/vagy), a híddal szemközti bérpalotában megkérte szerelme kezét. A nő kezét, akibe szerelmes volt. A fegyver mellett egy szál fehér rózsa lapult. Miután a nő kikosarazta, lement és elvégezte küldetését.
Mi tekinthető küldetésnek.
Más hírek is voltak a tévében, azt hiszem.
Tegnap reggel belenyomódtam egy másik autóba. Gyalogos lelép, autó fékez, nekem a szemembe tűz a reggel nyolc órai nap a zsinagóga tornya mellől és puff, máris nincs lámpa meg néhány apróság. Ezek nevét nem tudom, de nem lehet beszerezni. Vagyis lehet, csak nem lehet. Megígérik, aztán telefonálnak, hogy nincs. Különböző városok márka-kirendeltségeiben hiába kutatnak szokványos alakú műanyag alkatrészek után. Talán Magyarországról, mondják, nyugtatnak, öt nap, hét nap, máris itt lesz. S vihetem javíttatni a garázsban szomorkodó félvak autót.
Addig séta.
Sétálgatok hajnali hét körül. Nem is tudtam, hogy hétkor is járnak az utcán, s milyen sokan. A hivatalnok-lét egyik szépsége, hogy rettentő sok és új, ismeretlen impulzus éri az embert. Azokról nem szeretnék bővebben. De ezt az egyet, ezt a kora reggeli sétát azért megemlítem. Vidám, kora nyári fényben fürdik a város. Azt gondoltam, ilyenkor csak úgy lazán lehet öltözni, taknyos voltam egész nap.
Akkor is, amikor a Helsinki Bizottság hivatalnokának arról beszéltem, hogyan állunk itten a kisebbségi jogokkal.
Ez volt a mai napban a legjobb, ez a két-hivatalnok-egymás-közt-féle beszélgetés, mert nem engedte kikapcsolni, lehalkítani Coleman Hawkinst, aki a hivatali számítógépben teszi szebbé munkaidőm óráit.
Istenem!
Miles Davisről is szót ejtettünk.
Majd beszámoltam és válaszoltam: százalékokban, számokban mértem a kisebbségi létet.
Az Újvidéken élő hivatalnok kinyitotta az Üzenet folyóiratot, s látott egy csomó nevet - mint mondta -, akiket szeret és ismer. Ez is régen fordult elő velem városomban: hogy valaki ekkora örömmel nézegeti a tartalomjegyzékét a Volt egyszer egy ország… című tematikus számnak.
Ettől szinte meghatódtam, de az is lehet, hogy a taknyosság hatott rám ekképpen.
Tegnap megint bent jártam a zsinagógában. 1944. június 16-án deportálták a szabadkai zsidókat, ezen a napon mindig megemlékezést tart a város. Amíg beszéltek, sétáltam kicsit, nem illő viselkedés, de általában nem figyelnek rám, ezt szoktam gondolni, elsétáltam a használaton kívüli bejárathoz. És láttam ott egy márványtáblát a falra erősítve, bele volt vésve, hogy imarend, meg a többi szó, utasítás.
El lehet képzelni úgy az életet, olyan változatlanságban, hogy márványtáblába véssük az imarendet.
Tévedtem.
Oda szoktak figyelni rám. Alig öt órával azután, hogy elbeszélgettem a helsinki-hivatalnokkal, egy kiállításmegnyitón voltam, ahol odalépett hozzám valaki, s mondta: hallom, ma okosan beszéltél. Mert a hivatalnok később nála volt, s mondta ezt. Tán humorosan történt: a hivatalnok mondta, ez a valaki pedig, aki középiskolás korom óta ismer, s nem kell külön hangsúlyozni, okosnak tart (amúgy, csak a szöveg összetartása miatt jegyzem meg, hogy szarajevói), de elkezdte győzködni a hivatalnokot, hogy téved, nagyon-nagyon téved, az meg nem, de nem, s hát aztán megértette, ez csak vicc.
És így.
Mindjárt lecsekkolják az embert, amint kinyitja a száját.
52 perc van most, és a horvátok rúgtak egy gólt. Lehet, már többet is, nem tudom. Kint ültem a teraszon, s a nagymamától fölhallatszik a meccs-zaj, onnan tudom. Én J.L.-t igen szeretem, mert ő is a nagymamájával lakott. Csak az övé meghalt. Úgy rémlik, ő is szereti a focit. Hát magyar író, köll, hogy szeresse. Egyszer a Libellában, néztünk valami meccset, csak a gyerek elálmosodott, s miattunk haza kellett menni, s ezt megjegyezték, hogy szerintem az utolsó nyolc percben már nem történik semmi.
Nem is lett gól.
Viszont úgy láttam akkor a J.L. tekintetében, hogy hozzásegítettem egy kicsit a nemnősüléshez. Ezt persze csak nagyon kitalálom, meg hogy sajnálta a férjemet az utolsó nyolc perc miatt. Azóta csak egyszer ültünk a Libellában, amikor a kumomat hosszan és mélyen vigasztaltuk az élet meg a délszláv háború miatt. L. egyedül él, a kumom, ha néha Pesten jár, nála szokott aludni.
A kum az esküvői tanú szerb neve. És azt jelenti, hogy életre-halálra meg kell védeniük egymást a másik kummal. De azzal szokott baj lenni. Ott kezdődik, hogy nem tudja megjegyezni a rövid szót: hum, kuma, puma, ilyeneket mond komolytalanul. Az én kumom, ha köll, nekimegy minden magyarnak, aki bántja az ő kumját, például mert. Most ideírtam három mondatot, ami miatt lehetne egy kicsikét piszkálni, de kitöröltem.
Viszont ő nem menne neki egy szerbnek sem, ha bántják a kumját. Azt sem tudja, hogy van neki. Folyton elfelejti.
Ilyen a foci. Nem is köll nézni, s rögtön beugrik néhány magyar író arca.
Istenem!

2004. június 18.
Irány a tenger
Jegy van bőven, mert egyelőre vágányzár van a horvátoknál, s még nem indult a járat, de fog.
Nem megyünk Budapestről.
Innen indulunk, magunktól.
Mennyien lesznek ott, ha két hónappal előbb nincs már repülőjegy a legolcsóbb kategóriában?
S a gazdagok? Belőlük még sokkal több is van.
Akárhogyan, de lejutunk, megszervezem, ha már mindenki beleegyezett.
És úszunk ott, ahonnan lőttek.
Ezt találtam ki. Hiába az összes küzdelem az Adriával, ha eljön a nyár, csak a tengerpartra tudok gondolni. Nem spanyol, nem török, nem görög. A horvát tengerpart az én vágyam. S tudom, rettegnek körülöttem, hogy megint elkap engemet ez a nyaralási láz. S nem lehet velem majd bírni, tervezek és szervezek, hogy aztán süssön ránk a nap meg taposson rajtunk sok félmeztelen ember, törje a fenekünket az apró kavics, ragadjon az ujjunk a fenyőfa gyantájába, amikor a strandszatyorban kotorászunk, félkézzel a fának támaszkodva, azt is a szúrós kavicsok miatt.
Jól van, menjünk.
Így szoktak beleegyezni végül, mindjárt az elején, mert úgy könnyebb velem az élet.
Hiába az összes küzdelmem az Adriával, ezt mondom. Mert olyan metafora lett belőle, vagy mi, hogy nekünk itt a Vajdaságban, a Délvidéken az a legnagyobb értékünk, kincsünk és titkunk, hogy van tengerünk. Volt egyszer régen, amikor még. Benne van az irodalmi tudatunkban. És nekem meg nincs benne, ezért a küzdelem. Úgyhogy tulajdonképpen megmagyarázhatatlan, miért vágyódom a horvát tengerpartra, ha nincs benne a tudatomban, hogy ez engemet különbözővé tesz. Mivel én oda gondolok tartozni, ahonnan különböznöm kellene.
Biztosan azért, mert nem irodalmilag gondolok oda menni, csak úgy egyszerűen, mint bárki más.
Sokan mások.
És az biztos, hogy sokan vannak, megtudtam. Mert amikor tegnap kigondoltam, hogy irány a tenger, s benne voltam már a lázban teljesen, érdeklődni kezdtem. Akkor tudtam meg, hogy sokan lesznek.
Hova menjünk?
Fölhívtam a kumot, hogy jöjjön velünk, de csak morgott. Dubrovnikba mégis beleegyezett. Gyorsan lefoglaltam a szállást, találtam hirdetést az újságban, s úgy, telefonon. Augusztusban megyünk, de Szigligetre haza kell érni, ez volt a kum föltétele. Jól van. És elég messze is, menjünk repülővel, mint az urak, döntöttünk hirtelen. A Malév internetes oldala nagyon jó, csak állandóan leblokkol benne valami, ami gátolja a válaszadásban, vagyis telefonálni kell. A telefonbeszélgetést rögzítik.
Jaj.
Kiderült, hogy akkor nincs már hely a legolcsóbb kategóriában. Három nappal később van. Szobafoglalást nem csúsztattam, hátha lesznek bonyodalmak. S lettek, mert csak még később volt hely, s egy napon belül ki kellett volna fizetni a jegyeket. Megvenni visszaválthatatlanul. Ennyi pénzért ezek a feltételek.
Repüljön más.
A nemzetközi vonatutakról szóló beszélgetéseket is rögzítik. Fele annyiba kerül a jegy, s tizenhét óra az út, onnan busszal tovább, még két óra. Jegy van bőven, mert egyelőre vágányzár van a horvátoknál, s még nem indult a járat, de fog.
Nem megyünk Budapestről.
Innen indulunk, magunktól.
Mennyien lesznek ott, ha két hónappal előbb nincs már repülőjegy a legolcsóbb kategóriában?
S a gazdagok? Belőlük még sokkal több is van.
Akárhogyan, de lejutunk, megszervezem, ha már mindenki beleegyezett.
És úszunk ott, ahonnan lőttek.
Ezt a problémát kellene egy kicsikét körüljárni a mi nézőpontunkból. Vajd. magy. nézőpontból.
Én most körüljárom, bár az nem lesz echte vajdasági magyar körüljárás, mert egy kicsikét problémás vagyok a gondolataimban. Mivel úgy nem érdekel. Hogy általa különbözzek. Az nekem irodalmilag otthont jelentsen. Az Adria. Megbaszódnék ottan télen, csak mondom.
A körbejárás nekem az édes tévedés. Ahogyan Déry és Füst töltötte az idejét Dubrovnikban 1933-ban. S nem arra a tévedésre gondolok, hogy Milánunk azt hitte, minden nőnek tetszik, mert örömmel integetnek neki, a nagy írónak, a jóképű férfinak - nem tudta szegény, hogy kurvák voltak azok mind, hanem arra gondolok, amikor eltévedtek, s valami őrszobán kötöttek ki, ahol az éjszakát is tölteniük kellett, mert semmit nem értettek a nyelvből, a helyzetből, s amit úgy összegeztek, hogy az ember értsen az országnak a nyelvén, amelyikben él. Az a legkevesebb.
Itt nincs mit tenni - mondtam feltehetően Füst Milánnak. Mégiscsak meg kellett volna tanulnom valamilyen szláv nyelvet. Az ember értsen annak az országnak a nyelvén, amelyben él, ez a legkevesebb.
Melyik ország?
Édes tévedés.
Bevesszük tehát magunkat Dubrovnikba, mint igazi nyaralók, nem lesz ebben semmi titok, s meg sem írjuk, csak beszélünk róla majd. Nehogy úgy járjunk, nehogy azt mondja ránk a kedves és okos, jó humorú K.J., mint amit az írók Boltjában mondott: el kellene már Kuala Lumpurba küldeni néhány írót, túl sok a Berlin-könyv.
Azért ezt mégsem lehet, ezt elkapkodtam. Talán mégis írhatunk róla. Hiszen azért jutott eszembe Déry és Füst. Írni arról a világról meg nosztalgiázni, akár egy édes tévedésről. Abba nőttünk bele.
És a tegnapi naplóban őrült hibát követtem el. Azt írtam, hogy valami meccset néztünk a Libellában. De ez nem igaz. Hanem Real Madrid-Bayer Leverkusen döntő volt. Ami mégiscsak más.
Hah!

2004. június 19.
Hétvége
És akkor teljesen elegem lett.
Ha valakinek arany a pinája, az írjon róla a naplójában. És arról írok, amiről akarok. Mert én írom. És nem vagyok olyan fontos és komoly író, mint P. K. és Sz. F. és napló nélkül is van annyi szex itten - mutattam körül -, mint amennyi I. Gy. naplójából kimaradt. Ezeket elég undokul mondtam.
Még jó, hogy kaptam kávét. Aztán a teraszon magyarázkodhattam.
Vagy aranyból volna? Erről van szó? Ezt írjam meg?
Azért még vannak bonyolult képletek. Néhány ilyen apró bonyolultságról gondolkodtam reggel, már nem lehetett túl korán, mert derengett a fény. Vagyis egyáltalán nem volt korán, 3/4 9 volt, s illett volna fölkelni, kávécskát inni a reggeli, éles napfénytől vakuló teraszon. De még nem akartam. Apró bonyolultságokon járt az eszem, amit majd megírok itten röviden.
És akkor betört az irodalom a hálószobába. Egyrészt azzal, hogy megeheti-e a gyerek a tegnap este megmaradt túrós burekot, ami nekem volt szánva, csak nem kértem, mert túl későn értem haza egy könyvbemutatóról, ahol legalább száznyolcvanan voltak. Aztán pedig, hogy bújjak végre elő, nincs korán, bár minden bizonnyal nagyon szeretném: 3/4 9 van. Mi akarok hát. Mondtam, hogy vannak még bonyolult képletek, például az a kínai nő, akit tegnap láttam a családjával az iskolai ünnepségről hazafelé ballagni, és.
És, és... és.
És nem lehetett folytatni, mert közbevágtak nekem, hogy ha már a naplónál tartunk, ugye. Gyanakodva füleltem, mi lesz ebből. A "valami focimeccset" már pontosítottam, pontosan beírtam a tegnapi naplóba, hogy mely csapatok is voltak ottan, bár a fene emlékszik már rá, de ott szerepel.
De nem erről volt szó.
Hanem, hogy írok-e a naplóba a szexről. Vagy úgy teszek, mint I. Gy. nagy magyar író, aki naplója tanúsága szerint - és igen vaskos naplóról van szó - soha nem kúrt. Nem csinálok úgy, de ez nem is olyan napló. Mert ez eleve csalással van írva, nem is napló, ami rögtön közlődik, azért van írva, az nem napló. Ál-napló. És abban - én speciel - nem gondolom, hogy a szexet kellene témává tennem.
De P. K. naplójában milyen jól volt tematizálva.
Vagy vegyük Sz. F. naplóját, aki minden nap megírta egy lépcsőház-beli találkozását különböző magyar írókkal, finom humorral élesítve kését az irodalmi nagy ember-féle képleten.
Választhatok tehát.
És akkor teljesen elegem lett.
Ha valakinek arany a pinája, az írjon róla a naplójában. És arról írok, amiről akarok. Mert én írom. És nem vagyok olyan fontos és komoly író, mint P. K. és Sz. F. és napló nélkül is van annyi szex itten - mutattam körül -, mint amennyi I. Gy. naplójából kimaradt. Ezeket elég undokul mondtam.
Még jó, hogy kaptam kávét. Aztán a teraszon magyarázkodhattam.
Vagy aranyból volna? Erről van szó? Ezt írjam meg?
Így szoktam magyarázkodni. Lehetőleg elérni, hogy nagy megértés legyen irántam.
Mert nem egyszerű ez.
Itt ülök ebben a vidéki városban, egy másik országban, és nem tudhatom, mit is várnak el tőlem, miről írjak. Benne legyen-e és hangsúlyosan ez az elválasztottság, vagy mi. Leválasztottság az anyanemzet testéről-csecséről (ez itten a szex, ahogyan a kisebbségben írnak róla), amit irodalmilag nem nagyon érzékelek, mert az ÉS-t is időben olvasom: péntek este. Amúgy sem érzékelem, mert belenőttem. Ha valami verekedések vannak, megverik a magyar gyerkőcöket, akkor persze érzékelem, hogy kurva szar, de aztán eszembe jut, amit B. A. felesége mesélt a múltkor, hogy amikor felköltöztek Újvidékről, azt hitték, ez lesz a tuti, erre a pesti iskolában a párhuzamos osztály fiúi ütötték-verték egymást. Ami azért nem vigasz, mert a szerb srácok kiváló sportolók és nagyszerű verekedők. Tehát kikapunk.
A híres kőbányai zenestúdióban végzett gyerekek fél éven keresztül együtt zenéltek egy hajón, ami igen gazdag embereket furikázott a tengeren. Bár a furikázás itt nem megfelelő szó. Ringatta a seggüket. 2003 októberétől 2004 májusáig szólt a szerződésük. És a zenészek - koruk 24 év - többször összeverekedtek, vagyis az egyik szabadkai és a budapesti, mert előbbi nehezményezte, hogy utóbbi büdös szerbnek hívja. Gyere próbálni, te büdös szerb. És így. Az meg a szerb ragozást is keveri, nem csoda, hogy ideges lett. Olyan ez, mint a fenékberépázás, már ha nem egyetértésen alapul. Mondjuk, ha eztet sértődötten írom, akkor a kisebbségi szex még egy fajtájáról szóltam.
Viszont nem vagyok sértődött - folytattam a reggeli kávé mellett a teraszon -, tehát mindezekről nem nagyon tudok írni. S mi van, ha kellene? Mert azért kell innen egy naplózós, hogy erről szóljon? Sose lehet azt tudni, ez a szar ebben a helyzetben. És ha te erre még irodalmilag rápakolsz, hogy így a P. K. meg úgy a Sz. F., akkor teljesen el fogok bizonytalanodni, és csak ülök majd a gép előtt, és nem jönnek a mondatok.
És néztem nagyon szépen. Azt hiszem. Legalábbis a csipát kiszedtem titokban.
Tegnapelőtt volt a színház szerb társulatának az évadzáró előadása, a Szökevény repülő című. Groteszk, fanyar és lágy. A végén minden szerencsétlen magányos ember egymásra talál. A férfi főszereplő - fiatal, belgrádi színész - az egyik jelenetben a vécében hátulról megnyomja a női főszereplőt, aki menyasszonyi ruhában van, a vőlegény és a násznép a vécé előtt várja. Aztán félig oldalvást újra megteszi egy másik jelenetben, amikor moziban ülnek az ifjú házasok, s a menyecske kiküldi a balfasz férjét pattogatott kukoricát venni. És abban a két kapkodó-sietős szerelmi jelenetben annyi érzés, érzékiség és izgalom volt, meg viccesség, nemtörődöm lazaság, amennyit csak a Balkán tud besűríteni.
Mert van neki egy ilyen oldala, sőt arca: a Balkánnak. És ez átragad, beleivódik mindazokba, akik itten élnek. S válik aranyabbá minden - pillanat. Ez a Délvidék titka is. Már ha "kozmopolita" a nő, akiről szó van.
Nem éppen erről akartam írni a bonyolult képletek kapcsán, de annyira fölidegeskedtem ezen a szex-ügyön, hogy nekem bele kellene vonnom a napló-témázásba a finom testcseleket, különben azt fogja gondolni a művelt közönség, hogy ötágú síphoz hasonlító irodalmunk egyik sípjában, konkrétan a déli végeken úgy van a szex, hogy nincsen. Amiről nem beszélünk, az nincs.
Viszont a szó már cselekedet.
Annyira ideges lettem - tán a téma tette -, hogy a bonyolult képleteket, a kertvárosi kínai nőt, a Városteremtők című könyv bemutatóját, az ősi magyar csatakiáltást, ami 1942-ben jelent meg a Signal című német újságban, Glid Nándort, aki Auschwitzból visszatérve nem léphetett be saját házába és az újságpapírfalas közös lakást csak holnap írom ide le.
És ha azt írom, hogy itten meg eztet, akkor kurziváljam, mert azt fogják hinni, hogy nem tudom helyesen.
Ja.

2004. június 20.
Így múlnak
De bizonnyal mások is éppen így élnek, erre tehát nem kell szavakat vesztegetni, bár egy ilyen napló tán erre is szolgálhatna, miután a testiséget már letudtuk tegnap. Maradna az olvasás élménye. Azonban nem adom fel ilyen könnyen, mégiscsak az apró, bonyolult képletekről fogok írni, bármennyi kitérő is akad az utamba ezen a vasárnap délutánon - miközben még azt sem tudjuk, hogy tovább fognak-e jutni a portugálok.
Azon a könyvön gondolkodtam, amelyet éppen befejeztem, legalábbis szinte elolvastam. Az a címe, hogy Járt utat kétszer járj! Erről jutott eszembe, hogy vannak még bonyolult képletek. Közben azt is elolvastam N.P. ÉS-beli cikkében, hogy Suboticán illetve Szabadkán volt egy fontos, fényképészethez kötődő dolog. Ilyen megkerülhetetlen ez a hely, amit sokan tudnak, sokan pedig ebből az írásból tudhattak meg. Ez logikusan összekapcsolódik, hiszen a regény írójáról is az említett szerzőtől tudtam meg többet a J. folyóirat májusi számában.
Mert csak olvasunk állandóan, így múlnak a hétköznapok errefelé.
Pláne a hétvégék.
De bizonnyal mások is éppen így élnek, erre tehát nem kell szavakat vesztegetni, bár egy ilyen napló tán erre is szolgálhatna, miután a testiséget már letudtuk tegnap. Maradna az olvasás élménye. Azonban nem adom fel ilyen könnyen, mégiscsak az apró, bonyolult képletekről fogok írni, bármennyi kitérő is akad az utamba ezen a vasárnap délutánon - miközben még azt sem tudjuk, hogy tovább fognak-e jutni a portugálok. Azért kitalálhatták volna már az időutazó gépet, nyugodtabban telne az idő. Tudnánk, hogy tovább, tovább. S nem csörögne állandóan a telefon, hogy megbeszélhessék az esélyeket. Ami engem nem zavar, csak zajosnak érzem így a lakást.
Egy dög vagyok, no!
Mi van a nyelvváltással, ha nem olyan látványos, szimpatikus és jólsikerült, mint Martin Márk esetében. Erről egyáltalán nem gondolkodtam, inkább azt láttam be, hogy képtelen lennék ilyen kitartásra bármely nyelv és kultúra irányába, a francia, lapp és az ír sem kivétel (persze oka van hogy ezt a hármat említem, de ebben a zaklatott állapotban, ami a portugálok esélyeinek latolgatásából fakad, nem tudok rá kitérni), és máson is gondolkodtam, bizonyos jól sikerült és valóban hatásosan megírt részleteken, amelyeket egészen át tudtam élni, de én nő vagyok.
De vagy pedig.
Mindegy. Ami jó, az jó.
És egyszercsak ott volt előttem az iskolai évzáróról hazafelé baktató család. A magyarul beszélő kínai anyukával. Ami döbbenetes volt. Vannak például indiai kereskedők is a városban, de sem ők sem a kínaiak nem tudnak magyarul, ami érthető, ha nyelvet váltanak/tanulnak, egy másik ország nyelvét, akkor azt fogják megtanulni, amit használhatnak. Amit mindenki ért. S itt az a szerb.
Jobban megnéztem őket, a két édes-szép bácskai-kínai gyereket meg az apukát is, akit felismertem, együtt jártunk középiskolába, visszafogott, szerény, jólfésült srác volt, a lányokkal inkább félszeg, mint bátor. Ami nem illett a húsz évvel ezelőtti emlékhez, az a beszéde volt. Mivel magyarul beszélt. Ez logikus, ha a kínai felesége magyarul beszél, akkor ő sem tehet másként, noha horvát, ebben biztos vagyok, sokszor láttam éjféli misén.
Micsoda apró, bonyolult képlet.
Ha a kínai nő regényíró lenne, gyönyörűen megírhatná. Nem csak azt, hogyan váltott nyelvet és kultúrát, de azt is, hogyan váltott át egy kisebbségi kultúrára. És beleírhatná a félszeg férj óriási szerelmét, aki egyik kisebbségből átváltott a másikba.
A dolog biztosan egyszerűbb. Talán a szép, kertvárosi kínai anyuka Magyarországra érkezett meg, ott élt Pesten és valamelyik kínai boltban dolgozott, megtanulta hát a hivatalos nyelvet. Aztán találkozott a kertvárosi horvát sráccal, aki azon nyomban belészeretett és mivel kínaiul nem tudott megtanulni, megtanult magyarul.
D. Sz. - az egyik legjobb fotós - 1990-ben egy fénymásolatot adott körbe az Újvidéki Színház klubjában. A szlovén nyelvű újságcikkben egy magyar mondat virított, amely arról szólt, hogy az aktuális belgrádi vezető kössön csomót a faszán. A teljes névvel együtt remekül rímelt a mondat, amit a Vajdaságban járt szlovén újságíró falfirkaként idézett cikkében.
1942-ben a Signal című újság német nyelvű változatában - meséli B.D. művészettörténész - azt olvastam, hogy az orosz fronton szolgáló magyar katonák ősi magyar csatakiáltással - Na, baszd meg! - rontottak rá az eltiporni való gaz, kommunista ellenségre.
(Ennek több változata van, például az I. világháborúban az olasz fronton nu buzd meg! )
Mindig ez jut eszembe, mesél tovább B.D. amikor azt hallom, milyen nagy becsben vannak a művészek, meg hogy a hatalom támogatja az alkotókat. Mint G.N. szobrászt: hazaérkezett Auschwitz-ból, a város új (szabad) vezetése pedig nem engedte be a házukba: nagy házuk volt, gazdag, polgári zsidó család a vidéki városban, tehetséges szobrász fiúval. Bekukucskált a kitört ablakon, a lepecsételt ajtó résein és a hiányzó ablaküvegen át befújt az első szabad tél hideg szele. A földön az összetört, szétszórt holmik között ott hevert szülei fényképe. Annyi maradt belőlük.
A házat persze kiutalták egy fontos embernek, a szobrász más városba költözött: Na, baszd meg! - mondja a művészettörténész, aki minden történetre, amelyben a kultúrát és az abban ténykedők fejét kúrják át, ezt mondja.
Így járkálunk át nyelveken és kultúrákon, járt utakon errefelé.

2004. június 21.
Nemzeti zománc
Viszont most beindult a másik vonulat, kivált ebből az állbökős társaságból. A másik vonulat azt mondja hirtelen, hogy ő mindig is az egyetemesben gondolkodott, ha nem vették volna észre, vagyis egyek vagyunk mind. Én nem vettem észre, de biztosan nem figyeltem eléggé.
Nem járunk ugyanabba a kocsmába, csak ennyit mondok.
A szomszéd előtti fán lakik egy bagoly. A teraszra költözött egy pár kerti rozsdafarkú, öt gyerekük lett. Egész nap etették a fiókákat. Galamb és gerle számolatlan. Rigó is akad. Mindezektől nem lesz kevesebb légy vagy szúnyog. Nem is tudom, mire jók ezek a madarak. A szüleimnél egy szarkacsalád lakik, azok viccesek, hangosak és rettentően szeretik a csillogást. Megrészegednek minden csillogó-villogó tárgytól, egészen a közelünkbe jönnek és figyelnek, lesnek: hátha megkaparinthatják.
Ezek a madarak itt laknak. Itt születtek s itt pusztulnak el. Fontosak. Ezek a madarak nem olyanok, mint a fecskék és gólyák, melyek nem tudnak a seggükön maradni, megijednek az első hűvösebb őszi széltől s már húznak is el.
Az itteni írók jobbára olyanok, mint a fecskék és gólyák, de azokat mi nem vesszük komolyan. Sőt úgy vesszük, hogy már nem is gondolunk rájuk, gondoljanak a pestiek, van ott barátjuk elég.
Én már azt hittem, ilyesféle mondatokat nem fogok hallani, de a minap sikerült. Ideges is lettem, de nem szóltam be, mert neveletlen vagyok ugyan némely helyzetben, de nem fegyelmezetlen. Érzelmileg érintett a dolog, mivel itteni barátaim közül az összes íróféle ott lakik. Amott. Megfigyeltem, mikor ezt mondják, böknek az állukkal, időnként az emberek nagyon jól tudnak tájékozódni égtájilag.
Vicces az ilyen helyzet, mert azokat nem érdeklik az ilyen mondatok. Régebben érdekelték őket, láttam rajtuk, előfordult, hogy fájt is picit, de most már nem.
Május elsején a Csíkér partján, ami B.P. faluja, Csantavér mellett folyik, elég sokan voltunk, rengetegen. Egyszer csak hallom, amint az egyik városom-beli értelmiségi megkérdezi B.P.-től, hogy minek jött, tán nem elég jó neki az EU? Húzzon gyorsan vissza. De ezt sokkal érdesebben, durvábban mondta, csak nem akarom eltorzítani ezt a szöveget, olyan lágyan és békésen indult a madarakkal. Nem kaptam levegőt. Valószínűleg a szlovén se, aki szintén EU-tag, és nem is élt itt, csak ide nősült Újvidékre. De B.P.-t egyáltalán nem izgatta, meg a többi húsz-ötven embert sem, aki éppen hazajött majálisozni, csak engem bántott, mert azzal élek egy városban, aki ekképpen viselkedett.
Viszont most beindult a másik vonulat, kivált ebből az állbökős társaságból. A másik vonulat azt mondja hirtelen, hogy ő mindig is az egyetemesben gondolkodott, ha nem vették volna észre, vagyis egyek vagyunk mind. Én nem vettem észre, de biztosan nem figyeltem eléggé.
Nem járunk ugyanabba a kocsmába, csak ennyit mondok.
Ideges lettem tehát, nem bírom, ha böködnek állal. Ráadásul pestiek is ültek az asztalnál. Gondolom megszámolták gyorsan, van-e barátjuk, aki innen el. S hogy mi légyen ezután?
Fegyelmezetten hallgattam. Délután pedig elmentem az antikváriumba, mert szükségem volt némi természetes viselkedésre, amire a könyvesbolt tulajdonosától mindig számíthatok.
Azzal fogadott, hogy talált egy remek fotót, csak sajnos megvették a könyvet, mielőtt kifénymásolta volna a fényképet. Ami nagy kár, mert megkockáztatott volna egy finom keretet is, és kitette volna a kirakatba. A fotón - nem hiszed el! - Hitler üldögélt egy szánkón, s nézett fölfelé meglehetősen ártatlan szemekkel. Szétterpesztett combja közt a szánkó, lábán vastag térdzokni, ő maga pedig gyermeki várakozással tekint a tél örömei elé.
Kitettem volna a kirakatba, s odaírtam volna alá: nem olyan fekete az ördög...
Szerintem megértették volna-e a politikai üzenetet, az újabb választások előtt?
Ilyen az ő természetes viselkedése.
Elmeséltem neki a délelőttömet. Mondtam, úgy döntöttem, irodalom-helyileg az ő nagynénjével leszek földi, aki abban az évben halt meg, amikor én születtem. Kosztolányi Mariska itt halt meg, tőlem a huszadik házban. Mindenki emlékszik rá, ahogyan vaksin csoszogott a papucsában. Csámpás lábára nem illett cipő. De azt kevesen tudják, hogy nem volt hajlandó kimenni a vécére. Volt egy gyönyörű nachtkasztlija, most ott áll benn a könyvesboltban, s abban tartotta hatalmas, fehér zománc bilijét. Ha egész napra ottfelejtette, úgy kellett kicsempészni.
Ennyi marad az emberből. Ez a görcsös féltése az életnek. Mindennek, ami hozzá tartozhat. Tán még az ürüléknek is. De az mindenképpen nemesebb, mint állal böködni és úgy. Úgy görcsösködni kicsinyesen, meghatározni ki milyen madár ebben a rezervátumban.
Különben ma nagyon jó napom volt, megnéztem Komor Marcell és Jakab Dezső építészek készülő mellszobrát két művészettörténésszel, egy építésszel és egy
szobrásszal. Azt mondta B.D. művészettörténész a szobrásznak, hogy másmilyen orrot kell csinálni a két szobornak. Néztük a fotókat, igaza van. Jellegzetes, szép, lefelé hajló orruk volt. És olyannak kell lenni a szobron is: felismerhetőnek, büszkének.
Csak ahogy leültem ezt megírni, a másik esemény jutott eszembe, az a kicsinyesen méricskélő. Ami olyan messze van attól, ami valóban számít. Pacsirta nachtkasztlijának a mérete számít, mert bele kellett férnie a zománcos bilinek.
A Corso Vittorio Emanuelen, a város egyik főutcáján, egy kirakatot látok, tele zománcozott éjjeli edényekkel. Alattuk harsány felírás hirdeti: "A nemzeti zománc immár felveszi a versenyt minden vetélytársával!" Mégis csak, ezek az olaszok... Ezekkel nem lehet ám packázni. Bárkivel felveszik a versenyt és ha akarják, megmutatják. - És akármit tesznek, nemzetük nagyobb dicsőségét szolgálják vele.
Írta Szerb Antal 1936-ban.
Átjött a karikaturista, elolvasta a szöveget. Most kint röhög a nappaliban az utolsó török sörrel, Efes. És kiabál, hogy tudják rólam jól, hogy egy kozmopolita macskajancsi vagyok, megírták. Bár vele együtt, mert ő vállal engem barátilag. És vesz nekem egy zománcos bilit, ha már elég öreg leszek.

2004. június 22.
Középpályától Szegedre
S láttam húszéveseket rövidke nadrágban, kicsikét problémás combtájékkal, amiről nekik fogalmuk sem volt, hiszen nem figyelnek úgy oda. És láttam harmincasokat is, akik rettentően jól néztek ki, láttam, hogy elképesztően okosak, bátrak és nagyon szexik, akadtak köztük, akik eszerint is viselkedtek, mások meg nem, inkább csak úgy csináltak. És voltak tökéletes húszévesek, meg kövérkések is. És az a helyzet, hogy a kövérkések is inkább játszanak a középpályán, mint a fitt harmincasok.
That Old Black Magic, erről énekel egy férfi mellett az én nagy kedvencem, Sarah Vaughan. Az egész lemezanyagon csacskaságok, édes érzések tömege: mit tud tenni egy kis holdfény, milyen a tunéziai éjszaka, mire képes a hold, a vén ördög.
Öreg ördög a hold.
Vén huncut.
Mikor kezdjük elfelejteni azt a lágy szólamot, amitől szépnek érezzük magunkat. Talán éppen mostanában? Inkább a negyven felé, mint a harminc közelében?
Nem létezik!
Akkor nincs is ilyen lágy szólam, attól kell tartanom.
Fiatalon izzad a tenyér, kicsúszik a melltartó pántja, a fogak közé szorul valami húscafat. Aztán pedig megszületik a gyerek, gyerekek, még egy gyerek. Éveken át csak az önfeláldozás. Mire aztán nagy kínok árán valamennyire eltűnik a pocakocska, noha a comb már soha nem lesz a régi, eltűnik a szemből a fény. A lágy szólam.
Azt hallottam ma a rádióban, sajnos nem tudom, melyik állomás szólt, de egy fontos, megfilmesített könyv szereplői-hősei nyilatkoztak, vagy őket idézték, nem figyeltem, csak arra kaptam föl a fejem, hogy nincs olyan nő – nyilatkozta Ó.E., a film főszereplője (?) -, aki önként vállalná a szingli-életet.
Lekeverték, zene következett.
Maradt a fejemben a kérdés. Akkor hogyan történik? Nem sikerül hozzámenni az első szerelemhez? A barátnőnek lesz kisfia a munkatárstól?
Magam is olvastam a könyvet, beleolvastam. Röviden átolvastam. Fontosnak tartom azt, amiről szól. Csak sajnos nem emlékszem rá, de ez nem minősíti az alkotást, a Faustra sem mindig emlékszem. Ez engem minősít.
Miles Davis: Night in Tunisia.
Tán mégis létezik valami!
Előkerestem a könyvet, amelyből a film készült, s amelynek kapcsán hallottam azt a mondatot a rádióban: nincs olyan nő, aki önként vállalná a szingli-létet. Találtam is benne több aláhúzott mondatot. Az egyik így hangzik: Elképesztően okos és bátor lány, és nagyon szexi. Nagyon bírom az ilyen mondatokat, olyan találóak. Ugyan ki nem szeretne ilyen lány lenni? Asszony. Elképesztő. Vagy okos. Vagy bátor. Vagy szexi.
Közben elmentem az orvoshoz, mert fáj a torkom. Előbb indultam, gondolom ettől a szövegtől szerettem volna szabadulni, ugyanis nem tudom, mit kezdek vele. És beültem a rendelővel szembeni templom kertjébe, ami nem volt egyszerű, mert zárva volt mind a három kapu. Isten házába se lehet csak úgy bekujtorogni. Átugrottam a kerítésen, ebben még elég jó vagyok. Üldögéltem kicsit a padon, s gondoltam, akkor tehát bátor vagyok. Sokan jártak arra, miközben átlendültem a kerítésen.
Valószínűleg nem fogom megnézni a filmet, ahogy ismerem magam, kihagyom. Pedig biztosan többet tudhatnék utána arról, hogyan is van ez nő-dolog, -magány, -vágyódás, -tudatosság. Vagy közelebb kerülnék a megoldáshoz, mikor tűnik el a lágy szólam. Eltűnik-e egyáltalán, vagy csak az ilyenek vesztik el, amilyen én is vagyok.
S én elveszítettem-e?
Van az, hogy már nem számítunk. Egyszerre megtörténik.
Onnantól egy másfajta élet veszi kezdetét. Reggeli kocogás, esti kocogás, szoli meg vákumos narancsbőr-eltávolítás.
Onnantól reggeli kávézás, esti kávézás, olvasgatás meg narancsbőr-konstatálás.
Lehet választani, hogy onnantól melyik élet kezdődik. De attól még ugyanúgy nem számítunk. Ez a helyzet, nekem elárulta egy költő, aki nagyon ért a nőkhöz. Mondta, hogy elveszik a hamvasság és báj, húzta kedvesen a száját, nincs mit tenni. Nem játszunk a középpályán, ez a helyzet.
Szegeden is voltam ma, ez ilyen nap volt. Odafelé úton hallottam azt a jó kis mondatot a rádióban, hogy nincs olyan nő, aki önként vállalná a szingli-létet. Így hát kiültem a Kárász utcára kicsikét, nézni a lányokat, hogy mi a helyzet velük. S láttam húszéveseket rövidke nadrágban, kicsikét problémás combtájékkal, amiről nekik fogalmuk sem volt, hiszen nem figyelnek úgy oda. És láttam harmincasokat is, akik rettentően jól néztek ki, láttam, hogy elképesztően okosak, bátrak és nagyon szexik, akadtak köztük, akik eszerint is viselkedtek, mások meg nem, inkább csak úgy csináltak. És voltak tökéletes húszévesek, meg kövérkések is. És az a helyzet, hogy a kövérkések is inkább játszanak a középpályán, mint a fitt harmincasok. Ha igazat mondott a költő. S lehet, hogy igazat mondott, legalábbis a déli utca férfiközönségének tekintete ezt igazolta.
Vagy mit tudom én.
Mindőjüktől sokkal idősebb vagyok.
Átugrottam a templom kerítésén miután a vén holdról hallgattam finom kis dzsesszt. (Lena Horne: That Old Devil Moon.)
Akárhogyan is van, úgy gondolom, igaza van a színésznőnek, akit a rádióban hallottam útban Szegedre.
És nem is jut több minden eszembe erről a tárgyról.
Sz. Zs. költőnővel egyszer az evésről beszélgettünk, s olyan őszinte lelkesedés volt benne, hogy teljesen magával ragadott. Elkezdtem megfigyelni, mennyire vált fontos tényezővé az életemben az evés. Maga az étkezés, mint örömforrás. És valóban.
Ha már kiszorulunk a középpályáról, marad az evés.
Ugyan.
Vettem a gyereknek három CD-t, ezt a csacskasággal teli, vén holdról szólót is, s belehallgattam. A Kárász utcán valóban ültem, de azon mérgelődtem, miért nem hosszú kávét hoztak, ha azt kértem, s mikor válik szokássá a kávé mellé egy pohár vizecske is. Májusi cseresznyét ettem, ízlett nagyon.
A lágy szólam, amitől szépnek érezzük magunkat?
Ugye, ugye.

2004. június 23.
Vadállatok a pályán
Portugália.
Lennék ott tigris(mintában), hogy lássanak.
Kosztolányi Portugáliából érkezett haza. Csak egy hónapra ruccant le az Ibériai-félszigetre pihenni. Pihenése abból állott, hogy ezalatt kizárólag portugálokkal beszélgetett: portugálul: "a virágok nyelvén."
Tizenegyes!
Megint látták a tigrist!
Azt gondoltam előbb, újra kezdődik a Sandokan, amit legutóbb tizenegy éves koromban néztem végig a Bg Tv-ben. Tudom persze, hogy volt mostanában is, alig néhány éve valamelyik kettesen vagy ertéelen? Szóltam a fiamnak, itt az alkalom, látod, ő Sandokan, s ez a film legalább olyan fontos volt, mint a partizánfilmek, Kántor és a Tenkes kapitánya.
Ugrott a vízbe a maláj tigris, ám a gyerek semmi hajlandóságot nem mutatott arra nézvést, hogy átélje a gyerekkorom, sőt, sajátjának részesévé tegye Kabir Bedi nagyszerű alakítása által.
Megint látták a tigrist!
Vártam a zenét - éreztem a papsajt illatát az orromban, film előtt és után az utcán lehettünk, nyár volt és por, albán fagyisok bicajra erősített dobozból árulták a málnát és vaníliát, lovaskocsikon érkezett a dinnye, minden lány Maria volt, minden fiú Sandokan -, de nem volt zene. Kifelé fordultam párnáimról, ahová bedugult orrommal és fájó torkommal hanyatlottam, kinéztem a tévére, mi van a tigrissel?
Mi van a tigrissel?
Magas, vállas férfiak fekete egyenruhában, fegyvert lógatva kezükben, drapp nadrágos és fehér inges férfiak fegyver nélkül, ám kémlelve járták a keskeny csapást az erdő alján. Azt az erdőt én ismerem! Az az erdő akár itt is lehetne, a homokos alföldi város körül, ahol élek.
Indiában (hol éjjel a vadak zöld szeme) éppen olyan, mint itt?
Még jó, hogy soha nem akartam odautazni. Lett volna csalódás. Unalomig ismert fafajták, ugyanaz a keskeny, traktorral lapított út, s ráadásul szabadon császkálnak a tigrisek.
Nem csak kitalálta a kislány, hogy látta a tigrist, s mivel minden bejelentett állat számban van, ez csakis illegálisan tartott lehetett.
Istenem!
Ez a szomszédságban kóborol. Legalább kétnapos a hír, már emlékszem, egy lányka látta, úgy mondták be, hogy állítólag egy nagymacska.
Ez nem állítólag, bazmeg, hanem igazi!
S a régebbi ügy? Amikor az alföldi tanyán kikötve akadtak egy oroszlánra? Az se Leo volt a Fred mellől, elcsászkálva.
Jómúltkor, talán tavaly ősszel egy itteni állatkert ketrecéből is kisomfordált a tigris. Elindult, hogy egészségügyi sétát tegyen vacsora után, amikor is az etető nem húzta el az etető-rácsot, a kisajtót, nem akasztotta vissza a ringlit. Szegényt felfüggesztették, kirúgták, valamit érdemelt is bizonnyal. A tigris meg ott csellengett a füvészkertnek is számító állatkert ösvényein, majd fáradtan lehanyatlott valamelyik ketrec tövébe. A riasztott alakulatok pedig jöttek, s lőttek.
Így lett egy tigrissel kevesebb.
Ez az állatkert méltán híres és nagyon modern, az állatokkal való bánásmód meg a közönséggel való kommunikáció kialakítása a legjobb európai normák szerint történik, így például a pingvinek meg fókák nincsenek elzárva, ott totyognak, vetődnek a visongó gyerekek orra előtt. Simogathatóak. A majmok is szabadon élnek, s mint láthatjuk, rövidebb időre a tigrisek is.
A majmok területén kopasz minden fa, ott trónolnak és ugrálnak, semmi rács, csak körben a kerítés, nagyszerű dolog, látszik, hogy remekül érzik magukat. És az emberek is remekül érzik magukat.
Egyszer néhány majom is ellógott az állatkertből, s azok, akik a közelben laktak, nem mertek kimenni az udvarra, melyet a majmok birtokba vettek, mert eléggé agresszíven viselkedtek, legalábbis így járt a hír.
Ez azonban ritkaság, az állatkertek lakói nem szoktak erdőkben kóborolni, főleg nem napokon keresztül. S ez persze nem kritika, ám nem lennék vadőr, járőr, parkőr, erdőkerülő, ha nem kerül elő a tigris. Hanem csak látják. Megint.
Kosztolányi Ádám nem túl sokat írt. S nem úgy emlékszünk rá - nem is tudom.
Viszont 1921-ben, elsősként írt egy fogalmazást, amit meg kell jegyeznünk.
Majomhistoria
Én egyszer voltam az állattkertben és láttam a majmot. Aztán bedobták neki az almát és a majom megete. Aztán a diot is bedobták neki és föltörte kézel. És aztán oda ment egy asszony, és a majom a rácson átdugta a kezét és az asszony haját megtépte.
A nagymama, aki már a délutáni meccsnél is nagyon izgatott volt, egyszer csak felkiáltott: menjen a picsába a bíró úr! Tisztán hallottam a teraszon is, miközben Kosztolányi Ádám diákkori szövegeit olvasgattam, keresgéltem ezt a majomról szólót. S erről eszembe jutott, hogy sietnem kell az utolsó naplóval, mert a ma estét nekem is a tévé előtt kell töltenem, az enyémek játszanak. És nagyon nem szeretném, ha igazságtalan lenne a bíró, mint most délután, mert a nagyi nem szokott ilyen rútul beszélni.
Megint látták az oroszlánt?
Remélem ezt fogja holnap mindenki mondani. És a hollandokra gondol majd. Én a hollandoknak szurkolok, nagyon. Ebből az egész focizásból csak ők érdekelnek, mert szép ország, oroszlán van a címerükben (amely állatról a legjobban Füst Milán írt, meg én az ő jegyében születtem), vannak remek városaik, mint Hága és narancsszínű mezben játszanak, és mindig elgyengülök, ha meghallok valami holland nevet: Fannniszteroj! Fandermejden!
Azt már elfelejtettem, hogyan is juthatnak tovább a hollandok. Talán az is kell hozzá, hogy a németek legyőzzék a cseheket? Csakis így lehet, mert az én kumom nekem megtiltotta, hogy ha a németek játszanak, másnak drukkoljak, akiben van sváb vér, az tudja, mi a dolga. Vagy ezt egy kedves mosolyú lány mondta, aki majdnem feleségül ment - hmmmm. Ha ő mondta, akkor viszont a német kapus miatt, aki nagyon tetszett neki, Kahn. Vagy K.O. költőnő drukkol a németeknek? Vagy ő a portugáloknak? A versek lényegére emlékszem meg a költőnő mosolyára, a focistákra nem.
Portugália.
Lennék ott tigris(mintában), hogy lássanak.
Kosztolányi Portugáliából érkezett haza. Csak egy hónapra ruccant le az Ibériai-félszigetre pihenni. Pihenése abból állott, hogy ezalatt kizárólag portugálokkal beszélgetett: portugálul: "a virágok nyelvén."
Tizenegyes!
Viszont telefonáltam, s megtudtam, hogy a németek nem győzhetnek, mert akkor nem jutnak tovább a hollandok.
Tiszta történelem.

Forrás: Litera