LásátemíkántáreLovas Ildikó: Spanyol menyasszony. Darabos Enikő kritikája

„De nincs olyan szenvedés, ami kiváltható, katolikus vagyok, tudom, miről beszélek. Megbocsátás van, kiváltás nincs” – írja Lovas Ildikó, és ez a gondolat fűzi egybe a szabadkai lány élettörténetét Jónás Olga Csáth Géza feleségeként megélt regényével.

Lovas Ildikó Spanyol menyasszony című kötetén látszatra összeférhetetlenül kerül egymás mellé a vérvörös csipke és Houdini, a szabadulóművész. Ám ha az ember belemerül a szövegbe, rövid időn belül átlátja, hogy a kötet én-elbeszélői valamiképpen mégis ebben találkoznak: szabadulni szeretnének a fojtogató ruhák, érintések, csókok, szeretők, pórázok, elvárások, férjek és sztereotípiák szorításából. S noha az olvasói mohóság ennél is több kapcsolódási pontot várna el a két életrajz között, Lovas Ildikónak sikerül elérnie, hogy olvasója eljusson a „biztonságos lebegés” (37) állapotába, és hogy a kötet azt adja, amit ígért – lányról, regényről.

Egyáltalán nem mellékes, hogy a könyv külön tartja e két szót: A Spanyol menyasszony nem lányregény, hanem (lány, regény). Így, elválasztva, de mégis egybefogva. Ugyanez az elválasztottság jellemző az elbeszélői hangokra és történetekre is, miközben számtalan olyan motívumot találunk (gombok, szüzesség, bevérződő nyak stb.), amelyek a történetek összefonódásáért felelősek. A hasadás azonban a történeteken belül is felfedezhető: egyfelől a spanyol menyasszonyból spanyol tyúk (266) lesz, a lányból állandóan elvált asszony, másfelől boldog anyából potenciális gyerekgyilkos, a szerelmi praktikákban járatos szeretőből lotyó (297), „szétbaszott asszonyból szűz” (297).

Ami viszont mégis összetartja az életrajzokat, az a kíméletlenül (ön)ironikus szemlélet, amivel ezek a nők saját szerepeiket, testüket és érzelmeiket vizsgálják. Lovas Ildikónál nyoma sincs a nőiség édeskés nosztalgiájának, illetve ha meg is üti olykor-olykor ezt a hangot, ironikus kitételeivel rögtön ellenpontozza is az ellágyulást. Néhány példa: miközben szereplője problémátlanul vall a női lét csodájára vonatkozó gyerekes elképzeléseiről: „nőnek lenni és harisnyanadrágban járni olyan érzés lesz, mintha millió finom hernyócska simogatná a lábszáram” (179), képes arra, hogy az önirónia jéghideg reflektorfényénél szemlélje saját testét: „[n]yilvánvaló, hogy nagyon csúnya lehetek, lóg a fenekem, alaktalan a mellem és látszik a fejbőröm, ha felülről világít a lámpa, vastag a karom és nagy a kezem, bütykös a lábfejem” (55).

Ezzel jócskán ellene megy a női szépségről kialakított nemi sztereotípiáknak, kikezdi például a női önelégültség mítoszát. Az önmagát tükörben bámuló és csodáló nárcisztikus nő mítosza úgy hiszem, sok férfit kikészített már Nietzschétől Freudig, vagy akár Csáth Gézáig, akinek Jónás Olgával mintha alapvetően épp az lenne a baja, hogy nője csak önmagát tudja imádni, és a saját élvezetét keresi mindenhol és mindenkivel. Ezt a férfifantáziát utasítják el a Spanyol mennyasszony nőfigurái, amikor nem tetszelegnek nőiségükben, nem játsszák el az elvárt női szerepeket. Ehelyett állandóan kihelyeződnek a rettegés határvidékére, ahol a nőiség megélése az olyan kérdésekkel való szembenézést is magába foglalja, hogy „mikortól kell elkezdeni félni? És onnantól hosszan, hosszan félni. Összekeverednek a dolgok” (160).

Így keveredik össze Lovas Ildikó prózájában a könnyed, lányos idill, a legsúlyosabb szexuális és érzelmi kiszolgáltatottsággal, az életrajz a fikcióval, a naplórészletek, novellák, motívumok a popkultúra és a divat elemeivel. Toto Cotugno jól megfér Mel Gibsonnal, Tarzan, vagy akár Joyce Medveczky Ilonával, és mindannyian a nagyanyai fröccsöntött spanyolokkal. Ez a keveredés ugyanakkor nem a szöveg öncélú kipörgése: én a magam részéről sokszor nem is érzékelem az intra- és intertextuális érintkezések peremeit, a kölcsönszövegek ugyanúgy egymásba ágyazódnak, ahogyan minden zavaró átmenet nélkül nőnek ki egymásból a szereplők sokszor szélsőséges érzelmei.

Ehhez hasonlóan működik a regény időkezelése. A szöveg nagyon finoman érinti össze a személyes élettörténeteket, miközben egy pillanatra sem tekint el attól, hogy két különböző történeti idősíkot mozgat. A kötet, mint egy billenőhinta, úgy emeli-süllyeszti olvasóját a szövegtípusok, beszédmódok, történetdarabkák, sorsok és időpontok közé. Amikor már-már végképp kicsúszna az olvasó talpa alól a talaj, és nem látja a sorstörténetek közötti összefüggést, akkor egy érzéki motívummal (egy zöld selyemkendővel például) összekötődnek újra a szétváló egységek (172, 177). A két eltérő női sors mérlegelésében ezáltal ott lebeg annak a lehetősége is, hogy esetleg a huszadik század két történeti korszaka talál közös nevezőre abban, ahogyan a szövegben váltják egymást a világhoz való viszonyulás női formái: a csillapíthatatlan érzéki vágy a belőle kinövő félelemmel, a kötődés a szabadulásvággyal.

E szövegtechnikai libikókának is van egy markáns szervezőelve, ami összetartja az elkülönülő darabokat: mégpedig az a nagyon érzéki megközelítésmód, ami a történetmesélést áthatja. Az, hogy a két nő személyes narratíváját pillanatnyi benyomások, szagok, érintések, mozdulatok szervezik egységgé, anyagszerűvé teszi Lovas Ildikó prózáját. És ez jó. Málnaszörpöt például én még így nem ittam. Az érzéki szemléletre a saját vágyai bilincsében vergődő szabadulóművészként megszólaltatott Jónás Olga így reflektál: „Én nem vezettem feljegyzéseket, mindent a fejemben tartottam. Szagokkal, fényekkel, színekkel tájékozódtam az évek, emlékek között (…) Engem a színek, szagok, érzések emléke pontos irányban tartott, s mindig abba az irányba mutatott, amit fontosnak tartottam” (288).

És azt hiszem, Lovas Ildikó épp női elbeszélőinek érzéki benyomásokra támaszkodó, intuitív iránytartásával jelöli ki a kortárs magyar női irodalom diskurzusában azt az izgalmas pályát, ahol írónőként stik(l)ában döbbenetes reflexiós futamokra képes. Jónás Olga síron túli hangjának megidézése pedig úgy is felfogható, hogy a szabadulás lehetősége éppen ebben rejlik, a történetmesélés lendületében. Az írásnak való „nekilódulásban”, a meglódítás örömében. „Lásátemíkántáre.” Amitől aztán beáll „a biztonságos lebegésnek nevezhető röpke érzés (37), amit Lovas Ildikó minden olvasója kipróbálhat, ha legújabb könyvét kezébe veszi.