Vincze Ferenc: A bácskai James Bond

My name is Bond, James Bond. A titkos ügynök elrugaszkodott a talajtól, és kidugta fejét a vízből. A tenger lágyan körülölelte, a hullámok átcsaptak néha a feje fölött, lebegett. Valahol a messzeségben a part, s körülötte az Adriai-tenger. A parton pedig városok: Trieszt, Pula, Fiume, Split, Dubrovnik. Városok, egy ország, majd országok. S a tengerben James Bond.


Fekete J. József: Töprengések az olvasás hedonisztikus aktusáról

Korábban nem figyeltem föl honi szerzők tárcáira és jegyzeteire a Budapesten és Aradon szerkesztett Irodalmi Jelen hasábjain, vagy azért, mert ritkán jutott el hozzám, vagy ritkán írtak a lapba, most már mindegy. Amikor azonban egyszerre két szöveg is a szemembe ötlött, úgy tűnt, szerzőik azon gondolkodtak írásuk közben, hogy milyen jól jönne már egy külföldi alkotói ösztöndíj, mondjuk egy németországi. Szurkolok is nekik, az elismerés ilyen formája ritkán örvendeztet meg honi alkotót. Kapjanak, nyerjenek ösztöndíjat íróink, írjanak jó szövegeket, legyenek megfelelő körülményeik az alkotáshoz, ne kelljen az egzisztenciális gondok között küzdeniük a műteremtéshez szükséges elmagányodás óráiért, a lehetséges, a műben megteremtett mindenkori utolsó világok poétikai létrehozása során arról ábrándozniuk, hogy elkelne már egy jó kis ösztöndíj.


Scheibner Tamás: Muskátli és háború

A közelmúlt egyik jelentős irodalmi eseménye, Az éjszakai állatkert című, a hazai viszonyokat tekintve kimagasló példányszámban fogyó antológia megjelenése örvendetes módon több tehetséges magyar írónőnek is lehetőséget adott, hogy megismertesse magát a szélesebb közönséggel, és a könyv hatékonyan tette közbeszéd tárgyává a nőként való írás tapasztalatát is. A széles szerzőgárdát felvonultató, hullámzó színvonalú kötet, amely együtt közöl jelentősnek mondható írói teljesítményeket gyengécske szövegekkel, akár azt a benyomást is keltheti az óvatlan olvasóban, hogy a középnemzedék egyes képviselői mellett a fiatalabb magyar írónők színét-javát szerepelteti – sőt, náluk kicsit tán többet is. Lovas Ildikó regényét olvasva azonban meggyőződhetünk arról, hogy bizony akad még olyan harmincas éveiben járó írónő, aki méltán érdemel(ne) nagyobb figyelmet.


Szilágyi Zsófia: Kelyhek, tyúkok, liliomok

A Spanyol menyasszony azt is megmutatja nekünk, ne gondoljuk elbizakodottan, hogy a tízes-húszas évek fiataljainál többet tudunk azért, mert a mai szövegekben pinát olvasunk kehely helyett. És még kevésbé higgyük azt, hogy a lányok külső szerepeinek megváltozása belülről is átalakít mindent. Hogy a lánylelkek és –testek is olyan szédítő sebességgel alakulnak át, mint életük körülményei.


Radics Viktória: Tyúkkopasztás, angyalhajsza

Észbontó dolgok és események józan számbavételéhez különleges erő és állhatatosság szükséges életben, irodalomban egyaránt, hiszen az őrületek és poklok beszippantó ereje nagy – többek között ezt nevezhették a régiek „kísértésnek”. Lovas Ildikó rendelkezik azzal a józan ésszel, racionalizmussal, állhatatossággal és, nem mellékesen, írói tehetséggel, ami megtartja őt a „kísértések” közepette – mint író képes distanciával (fönntartásokkal) kezelni a mindennapi és nem mindennapi őrületeket és kínokat. No nem érzéketlenül: sohasem „veszi ki magát” a mindközönséges tébolyból, hanem ahhoz ragaszkodik, hogy rálátása legyen; fönntartja magának a feldolgozás jogát, a határhelyzetet az ész peremén, és ez az a mezsgye, ahonnan az írói hangja is szólalni tud erőteljesen.


Jánossy Lajos: „Az én XX. századom”

Bond a tér- és időbeli koordináták ballasztját maga mögött hagyva keveredik „történelmi” kalandokba, a filmekből ismert pikareszkjét Lovas szellemesen allúzionizálja és bontja újabb részletekre, míg a 90-es évek Jugoszláviájának kálváriáját belülről, egyfajta lírai naplójelleggel teremti újra…

„Azt gondolom, hogy unom a csetnikeket, a nyilasokat, a rosszindulatú és ferdítő kommunista ideológiát, a holokauszt-ipart, a nemzetféltést, a megmaradást, az államnemzeti előjogokat, de legfőképpen a mögöttük rejtőzködő közönyt és cinizmust. A muskátlit nem unom.” Ez volt az első mondat, amibe belebotlottam, amikor Lovas Ildikó könyvét a kezembe vettem, miután vele mintegy érzéki viszonyba léptem; megtapintottam, megszagoltam, majd felütöttem egy tetszőleges helyen. Itt nyílt ki, ennél a mondatnál. Aztán nekifogtam az elsőnek: „’A nevem Bond. James Bond.’ Mondta a kém, és fejest ugrott a tengerbe”. Így folytatódott az olvasás, kezdődött a Kijárat az Adriára. Nem volt kétséges, hogy történelmi regény született.


Balázs Attila:A balkáni kémnő

Van egy angyali nő, aki annyira titkos, hogy még mindentudó E. P. (gondolom, Esterházy Péter, e "híres magyar író") se látta volt, még fényképen se anno. Nos, ez a nő 1 kém! Most pedig írt 1 kémlelő könyvet, nem túl vastagot, de nagyon szemtelent és dinamikusat, s abban - egyebek mellett - azt is elárulja, hogy E. P. nemhogy nem látta őt meztelenül - történetben sem, Palicsban sem -, de nem látta egyáltalán, meg sehogy. És nem azért, mert otthon felejtette volna legendás szemüvegét... Nincsenek emlékei, nincsen tudomása: róla. E. P.-nek. Hát azt lehet mondani, amennyiben így van, hogy a kémnek ez csak jót jelent. Persze, hogy nonszensz ugyanakkor, mert maga a kémnő írja le, hogy ezt E. P. így mondta neki, s akkor már bármelyik kémlogika szerint is, de találkozniuk kellett, vélhetően látniuk is egymást. (Tetszés?) Na, bár szervül az újabb "meztelen balkáni történet" egészébe e jeles, kissé misztikus esemény, szomorúan (vagy épp felcsillanó szemmel) tudomásul kell vennünk, hogy E. P. szerepe ebben a könyvben ezzel nagyjából ki is merül. A kémnő sokkal szemet szúróbbat "köp" bizonyos M. M.-ről, akinek jelentéseit - olybá tűnik - szívesebben és gyakrabban olvassa, következésképp tán nagyobb hatást gyakorolnak is rá, azonban vigyázzunk ám! Lehet, csak elterelő manőverről van szó. Különben is: ki tud komolyabban szólni a hatásmechanizmusok bonyolult működéséről ilyen kis izében?


Nemes Z. Márió: A kínnal telt ház

„Arról beszéltek, hogy a madár tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött, és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik? Minden valószínűség szerint a fejében.”

(Csáth Géza: Anyagyilkosság)

„Minden jó, ha a vége jó. Csakhogy minden jó, de vége semminek sem jó, csak a semmi vége jó, a vég java semmi, és semmi jó a vég.”

(Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony)


Lásátemíkántáre

Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony. Darabos Enikő kritikája

„De nincs olyan szenvedés, ami kiváltható, katolikus vagyok, tudom, miről beszélek. Megbocsátás van, kiváltás nincs” – írja Lovas Ildikó, és ez a gondolat fűzi egybe a szabadkai lány élettörténetét Jónás Olga Csáth Géza feleségeként megélt regényével.