Kijárat az Adriára (James Bond Bácskában)

Tegnap a vonaton arra riadtam, hogy:
"Élőhalott lesz maga, élőhalott lesz, mielőtt meghal. Úgyhogy vigyázzon a vérnyomásával, mert nem biztos, hogy sikerül rögtön meghalni, előbb élőhalott lesz, ágynak esik, fölfekvései lesznek, senki nem néz majd magára, és úgy fog meghalni. És miért ilyen piros a szeme? Meg is vakulhat, tudja azt maga? Megvakul, aztán élőhalott lesz, úgyhogy menjen el az orvoshoz." Az idős asszonyt, akihez ezeket az őszinte szavakat intézte középkorú útitársnője, csak félprofilból láttam, de máris élőhalott volt.
Tegnap a vonaton arra riadtam, hogy:
"Élőhalott lesz maga, élőhalott lesz, mielőtt meghal. Úgyhogy vigyázzon a vérnyomásával, mert nem biztos, hogy sikerül rögtön meghalni, előbb élőhalott lesz, ágynak esik, fölfekvései lesznek, senki nem néz majd magára, és úgy fog meghalni. És miért ilyen piros a szeme? Meg is vakulhat, tudja azt maga? Megvakul, aztán élőhalott lesz, úgyhogy menjen el az orvoshoz." Az idős asszonyt, akihez ezeket az őszinte szavakat intézte középkorú útitársnője, csak félprofilból láttam, de máris élőhalott volt.
"Nem jön Szabadkáig? Én oda megyek a barátnőmhöz látogatóba. Szép város, gazdag is volt régebben. Hát nagyon sajnáltam őket, amikor itt berepültek. Minden este tízkor jöttek a gépek, úgy féltem, remegett a mennyezet, olyan alacsonyan szálltak a bombázók, féltem, vacogtam. Én tudom, mi a háború, négyéves voltam a második világháborúban, jól emlékszem. Maga emlékszik?" Az élőhalott akkoriban legalább huszonnégy lehetett, de nem emlékezett semmire. Azt hiszem, megnémult.

2002. június 11-e, kedd.
Újraolvasás a Triglavban a szolfézsóra végét várva:
Együtt az igazsággal, a részletekben lakozunk.
A részletek - a fejemben - szinte soha nem azonosak az apróságokkal. Az apróságok azok, amelyek miatt, anélkül hogy különösebben elgondolkodnék, döntök. Az elgondolkodás hiánya miatt aztán nem is maradnak meg a fejemben, mondanám, elfelejtem az apróságokat, bár elfelejteni mégiscsak azt lehet, amit valamennyire megjegyeztünk. De nem jegyzek. Döntök és indulok. Valami hangsúly, szemvillanás, érintés, durvább odaszólás, felszínes gúny: más irányt szab az életemnek. Másfelé indulok. De ez így nem igaz. Mert mindig egyfelé megyek, s ha valami apróság kibillent ebből - úgy érzem, kibillentene -, már úton is vagyok.
És aztán visszagondolok, előjönnek a részletek. És következik a sírás meg a nevetés. Ez nem igazság, csak érzés: ferdítés. Ahogyan én elképzelem az igazságot, az van a részletekben.
2001. december 26. szerda
Arra, hogy pontosan mi is a bajom, nem tudok neked válaszolni, de igazam van. Megkérdezte, miért van igazam, ha: és elsorolt bizonyos apróságokat, amiket nem vettem figyelembe. Azért, mert úgy érzem, mondtam.
Jobban esik ragaszkodnom a részletekhez, mint az apróságokhoz. A Mátyás király is jó, csak az nem női műfaj.
2001. január 2-án a nagyanyám konyhájában üldögéltem, amikor hirtelen megrendültem, mondhatom így: megrémültem attól, hány éves is leszek.
Harminc éves kora után az ember belelép a förtelembe, mondja Gombrowicz.
Én viszont láttam - ahogyan csak ritkán sikerül -, azt is, ami van, és sejtettem azt is, ami lesz: jó lesz. Boldogság kerített hatalmába az unalomig ismert, Kossuth Rádió hangján beszélő konyhában. Bólintottam, aztán - gondolom -, megnéztem valami filmet.
Határkő lehetett az a január 2-a, így nem is csodálkoztam, amikor megtörtént az a jó, ami a nyugalom. Megszűnt bennem a remegés, ami húsz és harminc között annyira meghatározott, folyton utakra, elindulásokra kényszerített, hogy megtaláljam, el ne vétsem, föl ne adjam.
Ilyenek.
A részletek és apróságok különbségéről akartam beszélni. A részletekben egyáltalán nem vagyok igazságos, úgy mondják. Csakis a magam szemével látom azokat. És úgy magyarázom, ahogy nekem jól esik. Vagyis képes vagyok kiforgatni a mondatokat, ami azt jelenti, hogy olyképpen értelmezem őket, ahogyan normális, józan, jószándékú ember nem tenné (de a nők teszik, gondolom magamban, de hallgatok, mert a fejemre olvasnak, s jól nevelt ember, mégha nő is, olyankor illedelmesen hallgat), szándékosan értelmezem a mondatokat úgy, hogy aztán beléjük köthessek.
De ez nem igaz!
Nem kötözködni akarok, hanem tudni. Pontosan tudni, hogyan vannak a dolgok. Vagyis azt, hogy mennyire vagyok szeretve. Ha elfogadnám a mondatokat, akkor hogyan végezhetnék mélyfúrásokat? Ha nem értelmeznék önkényesen, néha - belátom - undokul, akkor mit tudhatnék meg az összekötő érzések fokáról?
Ennyi az egész.
Ami pedig az apróságokat illeti, hát azok a részletekből következnek. És ha a részletek megértése elmarad, jönnek az apróságok, a józanság, a józanodás lakmusza. Mennyire utáltam mindig, mert menni, indulni kényszerített. Pedig olyan kevés hiányzott, ezt gondoltam szomorúan és sokszor, olyan kevés, szinte tökéletes volt.
De ami szinte tökéletes, az rossz. És ha rossz, akkor nekem már nagyon egyszerű teljesen elrontanom, szétrontanom.
Mindez a legkevésbé jelenti azt, hogy azon a január 2-án a nagyanyám konyhájában mindennek a tudatában voltam.
Úgyhogy nem volt könnyű dolgom, és neki sem volt könnyű dolga, de ahogyan egy spanyol filmben említette a hősnő: az irodalommal foglalkozó férfiakban lehet bízni.
Léggömb akarok lenni, de kikötve, antenna, de földelve, képes akarok lenni arra, hogy lefordítsam magam a hétköznapok nyelvére. (Gombrowicz: Napló, 1953-1956, 75-76. o.)
Azt, hogy a kerítést is meg kell csinálni, már akkor tudtuk, amikor nekifogtunk a házbővítésnek. A következő évben nekiálltunk. Visszafelé gondolva és beszélgetve úgy tűnik, apám ott kapta az első infarktusát a kerítés tövében. Amikor néhány hónappal később bevittem a kórházba, s néztem, ahogyan levetkőztetik, ágyra fektetik, pontosan tudtam, hogy a tavalyi házépítés volt túl sok, én voltam túl sok. Anyámat négyszer műtötték ebben a kórházban, mindig én hoztam be, nem tudom miért, magamra akartam vállalni, és a szüleim hagyták, engedték. Engem is engedtek. Elengedtek, visszaengedtek. Föltételek nélkül. Nincsenek fel nem tett kérdések, kibeszéletlen fájdalmak, hangosság van és kiabálás, jókedv. Húsz éves voltam, amikor a tengerről három hétig nem jelentkeztem. Semmire nem emlékszem már abból a három hétből, csak anyám arcára, amikor hazaérkeztem.
A tenger elvette az eszem.
Szerelmes lehettem?
- Te, szerinted szerelmes voltam '87-ben, amikor három hétig nem jelentkeztem nektek a tengerről? Apám fölnézett a kerítés tövéből.
2001. áprilisában, amikor egyébként rengeteg fontos dolgom akadt, például köveket raktam a mostani nappali falának alapjába, de annyit, hogy megtartsa a még mindig nem kész padlásszobát is, kötelességérzetből elmentem egy könyvbemutatóra, és váratlanul belekerültem egy beszélgetésbe, pontosabban: benne voltam. Nem tudom, hogyan történhetett, de mondatokat mondtam, s ha jól emlékszem, még idéztem is könyvekből, többé-kevésbé pontosan. Nagyon megdöbbentem a beszélgetés könnyedségétől, attól a természetességtől, ahogyan helyére kerül író és könyvcím, hős és "fontos mondat". Talán emiatt, de a nyár elejére eltűnt belőlem minden dacosság. Engedelmesen ültem a műanyag széken egy órán keresztül (június 9-én aVörösmarty tér egyik sarkában, 3 és 4 óra között ott leszek, bár ha csak tehetem, maradok a fotelomban, ez most komoly, ott fogok riadtan, de bátran mosolyogni.), lapozgattam a könyveket, és még egy-két kávét is megittam a térhez közeli kávézókban: olyan jól éreztem magam, de olyan jól, mintha nem is lett volna közben az a tizenpár év.
És akkor, éppen a leglazább pillanatban megkérdezték tőlem, mit is csinálok ott, ahol. Miért ott? Nem számonkérőn, de természetes érdeklődéssel. Vagy nem is erről volt szó? A mondat tartalma inkább vonatkozott arra, hogy semmi, de semmi nyomot nem hagyott rajtam az ott, ahol? Hogy csúfondárosan grimaszoló arcom vidám?
A szüleimet mondtam. Az elmúlt évtizedben sem láttam okát annak, hogy vasárnap ne otthon egyem meg a húslevest.
Aztán erről beszéltem a kerítés tövében, vagy otthon ebéd közben, hogy róluk viszont nem lehet írni.
- Nem vagytok megfelelő szülők, mert nekem éppen a legmegfelelőbbek vagytok. Semmi elhallgatás, fájdalom, meg nem értettség.
Ott ültem a kávéházban és mosolyogtam, mert tudtam, hogy holnap is otthon eszem a húslevest. De túl sok mondatom nem volt, összefogaló, erőteljes mondatok nem sorakoztak a fejemben, pedig akkor, ott, abban az árnyas kerthelyiségben szerettem volna elmondani, valamiképpen megfogalmazni. De csak ügyetlenül tudtam, ahogyan egy évvel később, hogy a kerítés tövében vagy ebéd közben szóba került a könyvhét, s mondtam, tavaly éppen ott kérdezték meg tőlem, miért élek ott, ahol, s én benneteket határoztalak meg okként, a vasárnapi húsleveseket.
Apró fecni-szerű történeteket leszámítva (amiben még ők sem ismertek magukra, úgyhogy rettentő sikeres rejtőztetéssel csináltam mindig ezt a számomra talán leglényegesebb feladatot) nem szándékoztam a szüleimről írni. S nem is szándékozom, persze, hogy nem.
A kocsmában, ahol ültünk, arról is szó volt, hogy a dedikálási idő alatt senki nem vett a Danilo Kią-könyvből. Azon az éjszakán kezdett bennem újra motoszkálni: régebben arra készülődtem, hogy körüljárom Kią temetésének dolgát. Ezt a mély, szinte atavisztikusnak mondható jelenséget. Ami voltaképpen mégsem az. De elmaradt. Kią temetése egy idő után valami miatt hideg és északi tény lett a fejemben. Azért akartam írni róla, hogy megérintsem a számomra legfontosabb és legmegoldhatatlanabb feladatot, csak finoman, finoman: szülőről írni.
A halálban tenni érte. Temetéssel. Szertartással. Mindazzal, amihez nem voltak szavak, de már nem is kellenek.
Majdnem eljutottam már a mondatig. Kią végtelenbe ívelő, az anyja felé közelítő koporsója felől talán el tudtam volna indulni, hogy elmagyarázzam vidámságom okát, ragaszkodásom a vasárnapi húsleveshez, amire az árnyas kávézóban nem lettem volna képes, mert még nem voltak hozzá szavaim.
Úgy éreztem, soha nem tudnék még a közelébe sem kerülni ennek az erőnek. Nagyon megnyugodtam. Nem vagyok súlyos egyéniség, a fárasztó munkát pedig nem kedvelem. Így is vagyok. Az, hogy mennyire, soha nem érdekelt különösebben. S ezzel elaludtam.
Magát én még fényképen sem láttam.
Így hangzott a megismerkedéssel járó kézfogást követő első mondata, így ismerkedtem meg E.P. nagy magyar íróval. Magammal vittem ezt a mondatot a könyvesbolt hátsó traktusába. Mit is jelent, azon nem gondolkodtam, mert nyilvánvalóan azt jelenti, amit mond: engem még fényképen sem látott. Jól esett, akárha valami játék volna. Utoljára 1999-ben szerettem volna eszeveszettül ezt a játékot játszani, hogy nem vagyok itt, nem is vagyok. Ha nem láttok, nem vagyok, a kurva dzsojsztikkes anyátokat, Dzsoni!
Azonban ha már így alakult, akkor mondani kellett valamit: nem veszik a Kiąről szóló könyvet. Ennyit - ha jól emlékszem, sikerült összehoznom. És sikerült megúsznom, hogy szerteágazó és bonyolult félmondatokba keveredjem temetésről és bátorságról. Arról, hogy holnapután vasárnap, én meg itt leszek Pesten, felnövök lassan, kihagyok egy húslevest. És folytattam volna zavartan, most, hogy már lát, nemhogy fényképen, de élőben, láthatja: nem vagyok súlyos egyéniség, megelégszem azzal az élménnyel, amit Kiątől és magától kaptam, köszönöm, köszönöm.
És lelkesen megrázom a kezét.
De az is lehet, hogy az: magát én még fényképen sem láttam, nem azt jelenti, amit mond. Hanem enyhe szemöldökmozgást afölött, hogy vagyok. Egy kisebb elcsodálkozást. Ez még jobban tetszene nekem. Könnyedebbé tesz, kötetlenebbé. Az ilyen mondatokért érdemes megismerkedni. Az ilyen mondat megerősítése dacos kívülmaradásomnak, ami már egyáltalán nem dacos és nem kívülmaradás.
Később a Kią-könyv kiadójával beszélgettem, ami nagyon-nagyon jól esett, akárha valami bácskai kék szemű angyal cigarettázott volna mellettem, még később pedig egy igazi költővel. Magunkról beszélgettünk, arról, hogy apának lenni, anyának lenni milyen. Olvastatni-e a gyereket, ha jól megy a matek, és rendben van-e az a sok számítógépezés.
De milyen gyereknek lenni?
Milyen szülőnek lenni?
Iszonyú erővel tört be a júliusi hőség. Annyira meleg volt, hogy a szúnyogok este kilenckor elájultak a karomon. A kertvárosi ház északi oldalán lévő kerítés majdnem 20 centimétert dőlt be az évek során. Ott álltunk a járdán és néztük, de már nem tehetetlenül, nem elodázón, hanem tettre készen. A járda kelet-nyugati irányú, tehát a július délutáni nap szilánkokra zúzta a koponyánkat. Káprázott a szemünk. Le kell bontani a kerítést, mondta apám, miután már több napon keresztül statikai megbeszéléseket folytatott anyámmal. Nekiálltak ásni. Nem anyámmal, hanem Vendel bácsival. A kerítés másfél méter mélyen betonozódott be a föld alá. Anyám apja így oldotta meg. Mint kiderült, 1966 novemberében. Apám segítségével, aki már mindenre emlékezett. Egy erődítmény, egy sánc húzódik az északi oldalon. Július 8-a volt, két hatalmas lyuk tátongott a kertben, a beton nem mozdult, a lassan hídba indult kerítés, mint egy magát kellető kertvárosi ribanc, szintén nem mozdult, csak állt ott megdőlve.
Nehezek voltak a kerítésegyenesítés napjai, apám gondolatai.
Minden környékbeli odajárt. Izgatottan szemlélték az eredményt, biztatóan és kétkedve. Egy Boszniából menekült öregember, egy Bánátból ideköltözött öregasszony... nem tudtam róluk. Nem ismertem őket. De hallottam mondataikat, s rám nehezedett életük. Bemalterozódott a kerítésbe. Egy régi, ismerős és mégis idegen ország a téglakerítésben.
Esténként a Danilo Kiąről szóló könyvet olvastam. A kávéházakban magyar románcokat énekelt. Idegen és mégis ismerős érzésekkel töltött el viszonya a helyhez. Az életet körülvevő kerítéshez. Az embert ölelő kerítés oszlopaihoz, a szüleihez.
- Tudod, mennyire utálom a májat. Nem emlékszem, hogyan került szóba ebéd közben, mert csak a kerítés foglalkoztat mindenkit, anyámat - aki nem dolgozhat -, a legjobban, ezért persze részletesen elmondjuk, hol tartunk, hány centit egyenesítettünk, szóval nem emlékszem, hogyan merülhetett fel a resztelt máj, talán a gyerek említette; és anyám elmesélte:
A Kisvendéglőben resztelt májat ettünk krumplipürével, és annyira ízlett, hogy bejöttünk a városba és minden vendéglőben rendeltünk és ettünk. Egyetlen este.
Kérdeztem, hogy a Bélalágyában is? És az Elzában is? És a Zágrábban is? És igen-igen, mindenhol, de a palicsi volt a legjobb, ugye apa? Fordult apámhoz, aki mormogott valamit. Olyan férfias szeméremmel.
Mikre képes a szerelem 1965-ben, nyerítettem, a gyerek meg kuncogott, és számolni kezdte az éttermeket, ahová a Jucit, nem, a Beát, nem, a Zsófit vinné. Én meg csak csodálkoztam, hogy mennyire nem ismerhetjük két ember életét. S hogy ez mennyire jól van így. Különösen, hogy soha nem volt ebédre resztelt máj. Mert azt nagyon utálom.
És hogy mennyire nem tudom megérinteni őket szavakkal. Levegőt, helyet, több helyet kell hagyni a szavak között: de a vidámságot talán még így sem lehet megírni. Pedig éppen az a lényeges bennük.
Azután Pestre utaztam, könyveket kellett pakolni. Bementem a hálószobába, és mert ott is voltak könyvek, én meg fáradt voltam, hát elkezdtem olvasni, újraolvasni egyiket. És folyni kezdtek a könnyeim. Csak folytak, és úgy éreztem magam, mintha még fényképen sem lennék, olyan megsemmisítő volt, hogy mikor és mit lehet írni a szülőről. Ha már nincs.
- ?
Jó volt, hogy semmit sem kérdezett ázott arcomra nézve. Jó volt, hogy tudta, rögtön tudta. Hogy ennyire ismer. Éppen olyan, mint végigenni minden vendéglőben a resztelt májat.
Az volt a jó, hogy alig több mint egy évvel korábban, miután megkérdezte, miért élek ott, ahol, én meg a vasárnapi húslevest mondtam, csak nézett, figyelt erősen, aztán pedig elvett feleségül.
Hazafelé egy órát késett a vonat. Az étkezőkocsiban egy franciaországi vendégmunkás szevdalinkákat énekelt és vinjakot ivott. Az Ex Symposiont olvastam, egy régi számot, ami a könyvpakolás közben került a kezembe. És máris utazik vissza Szarajevóba, hiába győzködtem minden erőmmel, hogy maradjon ott a gyerekkel. Hát nem? Szarajevóból kijutni hősi vállalkozás, annyian álmodnak róla, ő meg visszamegy, mert meg akarja osztani a sorsot Gavróval meg az anyjával, aki a Vasa Miąkin utcában megsebesült.
Úgy rémlett, máshol is olvastam Kovačtól olyan mondatot, ami hasonlóképpen pontos, megértő és együttérző, és hogy fontos volna tudnom, hogy hol, mert akkor végre lezárhatnám ezt a megírhatatlanság-ügyet.
Nem jutott eszembe.
Figyeltem a kerítést, hallgattam az arrajárók apámnak tett vallomásait. Négyszögeket vágtam anyagokból, hogy anyám megvarrhassa a gyerek ágyára a folttakarót. Vég nélkül fájt a fejem. Június óta annyira fokozódott, hogy áthajtottam a tilos jelzésen, a fék helyett a gázra tapostam. Ezután már elmentem az orvoshoz. Neuralgia okozta főfájás. Oka a teljes fizikai, lelki és szellemi kimerültség. Félhomályos szoba, párnák, könyv. Rendelte az orvos.
Halálos szenvedései traumatizálták Danilót. Azt mondta: "Erről nem lehet, nem szabad írni!" És valóban, akárhányszor felbukkan az anya a könyveiben, érezni valami lágy nyugtalanságot, valami ünnepélyes remegést. Megjelenése mindig tiszta költészet. (Mirko Kovač)
Sokszor eszembe jut az a nő a vonaton, ahogyan lihegett, mennyire félt a berepülések alatt, s mennyire sajnálta a határ túloldalán lévőket. A sajnálat igen furcsa jószág, csakúgy, mint az együttérzés. Legkönnyebben akkor átélhető, ha saját életünk, javaink féltése közvetett vagy közvetlen módon, de kapcsolódik hozzá. Magam is többször végighallgattam félelmeiket. Hiába, a határ közelében élni bizonyos alkalmakkor igencsak kellemetlen. Például kiderülhet, mennyire botfülünk van mások dolgaihoz.
Gyönyörű, nyúlánk, fekete fiatal lányt hozott magával. Milica a lány neve, szerb származású, Zsablyáról küldték fel a szülei az ottani rémségek lezajlása után. Nem merték otthon tartani. Dermesztő dolgokat mondott el arról, amit átélt és végignézett. Hidegen mesélte, de a szemében fekete és fehér lángok égtek.
1946. március 12. A Markó utcai bíróság udvara: miután a törvényszéki orvos a halál beálltát megállapította, közszemlére teszik a nyilas vezetők hulláját. Balról jobbra Szálasi Ferenc, Vajna Gábor belügy-, Beregfy Károly hadügyminiszter és Gera József nyilas "pártépítésvezető".
Szálasi 1935-ben nyugdíjaztatta magát, mivel hivatásos katonaként nem politizálhatott volna. Harmincnyolc éves volt. Gondolom, rémképek gyötörték, hogy ha nem siet és igyekszik, a végén még majd nem lesz meg a világhatalom.
A bonyolulttól nem kell félni, a zavarostól kell félni.
Pionír voltam, a partizánok kiontott vérére emlékezett nyakamban a piros kendő. A csetnikekről keveset tanultam az iskolában, de az a rozsdás kanállal volt összefüggésben és nagyon félelmetes volt. Szálasiról, a nyilas hatalomátvételről még kevesebbet. De az is elég volt ahhoz, hogy semmiféle közösséget ne érezzek a nemzettel, amely így. Hitler és az oroszlánbátorságú Mussolini (az oroszlánnak nem jutna eszébe, hogy ő olyan bátor, mint Mussolini), tengernyi halálba küldött zsidó. Még említődött valami horvátországi tábor is, meg is néztük iskolai kiránduláson, itt törtek ki a rabok, lekaszabolták őket - zöld rét, összeszoruló diákszív, s valami megnevezhetetlen büszkeség, hogy győzött a jó, mi mindannyian.
Jókai sem írhatta volna szebben.
Nem lehetett nem hinni benne. Tito és az Aranyember. Vannak ilyen férfiak.
Egy nappal azelőtt, hogy Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, az Avalán utaztam. Erről a nemzetközi - Bécs-Belgrád - vonatról tudni kell, hogy nincs falu, melynek állomásán, dél felé haladva, nem áll meg. Megáll. Budapest és Győr között nem áll meg, Budapest és Kelebia között mindenütt. S utazik rajta az alföldi közönség, mint április 30-án is, izgatott boldogságban, izzadva, mert ha nincs hideg, ezen a vonaton mindig fűtenek. Nem annyira a melegtől boldogan és az EU-tól, inkább a hétvégétől: haverok, buli, fanta. Én meg alváshoz készülődve olvastam, amikor a velem szemben ülő magyar parasztember megszólalt, hogy:
- No, holnaptól a románok meg a szerbek rábasztak, fizethetnek 500 eurót, ha ide akarnak jönni, hála istennek, nem jönnek többet, tolvajok azok mind. Büdös szerbek meg románok.
Rögtön éreztem, hogy szerb vagyok meg román.
De voltam én már így, rögtöni érzésből, magyar is.
Bár leginkább angol szoktam lenni, azt játszom: vidéki házban, kockás plédekben könyvet olvasok. Angol vagyok. Két évig kerestem egy ennek megfelelő lámpaernyőt, a Király utcában azt mondta a lámpernyő-gyártó idős úr, ilyen méret nincs is. A férjem már föladta, azt mondta, legyek más. De nem tehetem, nem adhatom föl, ragaszkodom a szigetemhez, a szokásaimhoz, bár az orrom nem elég hosszú, de amúgy teljesen az vagyok, van saját szobám és borongós lelkem, s ami a fő, nem tudom mit jelent: csetnik, nyilas, usztasa, nem hallottam azt, hogy: baszom az anyád, ilyesmi. És a moziban is az én nyelvemen beszélnek. Leginkább.
Egyszer véletlenül ott találtam magam egy MIÉP-tüntetésen. Kijöttem a házból és ott voltak, oda vonultak. Az a probléma, hogy miért lehet mondani, bunkó magyar, s miért nem lehet mondani, hülye zsidó.
Hogy ez a probléma.
Egyszer véletlenül ott találtam magam egy radikális tüntetésen. Kiszálltam a kocsiból és ott voltak, oda vonultak. Az a probléma, hogy a szerbek elnyomásban élnek saját földjükön.
Hogy ez a probléma.
Egyszer a jugoszláv válogatott kikapott az olaszoktól, foci, vízilabda, kosárlabda, valami. S mondták a szurkolók: talijani, talijani, jebem vam mater mađarsku.
Nyakamba ugrik, megcsókol. Nevetve hagyom, az uramra gondolok, ő annyira szerette a szlávoknak ezt a szívbéli kedvességét, kitárulkozását. Magyar cselédlánytól ez elképzelhetetlen volna. Harmos Ilonka a Balaton mellett 1944-ben.
Megmondom, mit gondolok.
Azt gondolom, hogy unom a csetnikeket, a nyilasokat, a rosszindulatú és ferdítő kommunista ideológiát, a holokauszt-ipart, a nemzetféltést, a megmaradást, az államnemzeti előjogokat, de legfőképpen a mögöttük rejlő közönyt és cinizmust.
A muskátlit nem unom. Legszebbek itt. Meg Franciaországban és Németországban.
Fényképezik a házakat. Állítólag szegénysorsú egyetemisták, akik abból szeretnének koszt-kvártélyt fizetni, hogy lefényképezik a házakat, majd eladják a tulajdonosoknak. Viszont azt beszélik, leginkább azokat a házakat fotózzák, amelyek üresen állnak, tulajdonosaik Magyarországon, Svédországban, Kanadában, Ausztráliában.
Van már több hold szőleje, gépkocsija, most megkapta a községbeli nagykereskedést - kiárusításra -, mert a régi boltos "zsidó illetőségű". - Mindent drágábban adok, mint a Hangya - meséli naiv ravaszsággal -, söprűt, kapát, ekét, mindent, mégis törik magukat a népek, hogy nálam vásároljanak, csak mert zsidó holmi. - Mindenkinek a zsidóé kell - mondja. - Ha hasznát nem veszik, hát összetörik. A minap is a bútorkereskedőnek még a pultját is kidobálták az utcára. Még a káplán is igényelt zsidó házat, a plébános meg cserepeket kért a zsidóház fedeléről.
Néztem kint a muskátlit, a marokkói rózsaszínt meg a pirosat, erről kellene hosszabban, mint egy kertésznek, a muskátliról írni, az évek folyamán sokszor felmerül, egy régi naplóban is szerepel: a geránium 70 frank.
Régen a muskátli, ha hozzáértél a leveléhez, büdös volt. Minden gyerek kipróbálta. A muskátli azt jelenti, reggel anyád megöntözi, te meg álmosan kucorogsz és nézed. Otthon vagy, nyár van, muskátli, piros, anyád odahajol.
Aztán sokáig semmi.
Most meg az van, hogy nem lehet csak úgy. Otthon, nyár, muskátli, kucorgó gyerek. Át kell hozzá préselődni.
Beszéljünk arról, hogy elvettek házakat.
Jönnek-mennek a népek.
Ilyen vidék.
Ezt pedig szorozzák meg.
1999.
Azért furcsa egy évszám. Ha jól emlékszem, Gregory Peck játszott abban a filmben, amelyben a 666-tal megjelöltet, a gonoszt, a sátánt keresik, izgalmas film, rengeteget gondolkodtunk rajta kiskamaszokként, vajon előfordulhat-e, hogy megjelenik, ahogyan a Jelenések Könyvében is írja: Megjelenik a gonosz, különös ismertetőjegye: 666. Akinek van értelme, számítsa ki a fenevad számát, mert egy embernek a száma az. Az ő száma pedig hatszázhatvanhat. És arra jutottunk, hogy ha a mi életünkben megjelenik, akkor az csakis 1999-ben lehet, mert:
hallottunk arról, hogy van, amikor fordítva íródik, s akkor 999;
1666-ban volt a nagy londoni tűzvész, tehát logikus a föltevésünk, miszerint évszámhoz köthető;
a nyolcvanas évek elején, amikor megnéztük a filmet, 1999 olyan megnyugtató messzeségben volt, hogy szentül hittük: el sem is érkezik. Vagy nem hozzánk.
Úgyhogy igen nyugodtak voltunk.
Léggömb akarok lenni, de kikötve.
"Szabadka utcáin oldottabb volt a hangulat, de pár nap múltán mégis szomorkás mesterkéltségre figyeltél fel. Naponta találkoztál régi ismerősökkel, barátokkal, mindannyian meg voltak győződve arról, hogy Szabadkát elkerülik a bombák. A szerbek is, a magyarok is, a horvátok is azt rebesgették, hogy a magyarok miatt kímélik Szabadkát."
Azt, hogy nem hozzánk érkezik el a gonosz, nem úgy gondoltuk, hogy nem Szabadkára. Az meg végképp nem jutott kiskamasz eszünkbe, hogy éppen miattunk, magyarok miatt, még a várost is megkímélik, miközben meglehetősen balfasz módon megpróbálják elkapni a 666-os megkülönböztető jelzést viselő, Slobo névre hallgató ex-partnert. Good fellow!
Én a magam részéről igen dühös voltam (és kétségbeesett, félelemmel teli, hasmenős satöbbi), hogy nem filmben vagyunk, mert akkor jönne a jól kiképzett kommandó, és kilencven perc alatt simán elkapná a gonoszt. A rossz fiút. A diktátort.
És minden este, amikor megszólaltak a szirénák, azt mondtam a gyereknek, hogy zokniban feküdjön le, ha futni kell, azért. Nem tudom, a zokni mennyiben könnyített volna a futáson, de anya csak egy van, s hát így funkcionált az agya: zokni marad. Már amikor éppen Szabadkán voltunk.
De azt megmondom, hogy nagyon élveztem volna, ha a magyarok miatt megkímélik Szabadkát. S mondhatják a magyarok:
- Látjátok, bizony, ezért aztán ezentúl sokkal jobban szeressük egymást, mert nem lehet tudni, mire jó a másik. Elképzelhető, hogy egyszer meg a magyarok a tízéves háború alatt Magyarországra került szerb sportolóknak köszönve nyernek kosárlabda, kézilabda vagy kajak-kenu bajnokságot. S mondhatják: látjátok, bizony, ezért aztán ezentúl sokkal jobban szeressük egymást, mert nem lehet tudni, mire jó a másik.
Úgy van, hogy bármi
van: vagy az,
vagy annak tűnik fel.
Vagy minden
annak tűnik épp,
ami.
(666 999 1-6)
Néha elképzelem, milyen volna, ha volna kisebbségünk. A tatárokra szoktam gondolni, elég vad nép volt annak idején. Fensőséges, szinte katartikus élmény lehetett volna domesztikálni őket, elfogadtatni, hogy nem kell mindenáron együtt élni, elég annyi, ha elvagyunk egymás mellett mélyebb gyűlölet nélkül. Azt mondanám a kánnak: figyelj, te, Batu III! Egyél, igyál, szeretkezz szokásaid szerint. Ha jön az ellen, ne támadj hátba. És hagyjuk békén egymást, úgy látom, elférünk a tájban.
És sőt-tel kezdődő mondatot soha nem mondanék neki. És elvárnám, hogy ő se tegye.
Jaj, milyen jó is lehet, ha kisebbsége van egy népnek. Más reggel az ébredés, mert megvan a lehetősége annak, hogy tehet érte valamit.
Így se rossz, persze.
Meg tudom mondani, mikor volt rossz. És még rosszabb. De legrosszabb akkor volt mégis, amikor bombáztak. Meg egyáltalán nem is volt rossz, attól függ. Ha el tudnám képzelni úgy, hogy nem lett volna még a fiam, akkor éppen ellenkezőleg, nagyon jó lett volna, attól a felfokozottságtól, hogy megint túléltünk egy éjszakát, mert ahol én voltam, senki sem volt biztos abban, hogy megkímélik a várost a magyarok miatt, pláne a magyarok nem, vagyis mi. Inkább arról pusmogtak a kertek alatt, hogy megint seggbebasznak bennünket, mint '44-ben.
Aznap, amikor Magyarország csatlakozott az egyetlen megmaradt katonai szövetséghez, az Avalán utaztam Győr felé. A vonat fél órát állt a Keleti pályaudvaron, olvasgattam, meg azon gondolkodtam, mit veszek a gyereknek húsvétra abból a kétezer forintból, amit az utolsó felolvasóest után tettem félre. Egy fekete srác kocogtatta meg az ablakot, mutogatott valamit a mozdony felé (bár soha nem tudom, merre van a mozdony, mikor hova tolják, csak a lökésből gondolom, hogy helyet cserélt), lehúztam hát az ablakot, igazán csak résnyire. Azt kérdezte, ez a vonat megy-e Belgrádba. Mondtam neki, hogy nem, ez onnan jön. A válasz pillanatában éreztem meg azt is, hogy nem vagyok egyedül a kupéban. Hátrafordultam, de csak a másik cigánysrác hátát láttam, ahogy rohan a folyosón a táskámmal.
Az egy nagyon jó bőrtáska volt.
Benne a 2000 forintom, az útlevelem, Marquez Tizenkét vándor novella című kötete, amit szintén olvastam, csak akkor éppen nem, a telefonos noteszom, a vonatjegyem és a telefonkártyám. Rohantam a folyosón, és kiabáltam, hogy fogják meg, de lehet, hogy nem. Csak rohantam. Mire az ajtóhoz értem, nem láttam, viszont ott álldogált két rendőr. A vonat lépcsőjéről szóltam, hogy mi van.
És hihetetlen, mert én azt hittem, csak errefelé köpködnek, de a két rendőr, miközben az ország a szövetséges haderőhöz csatlakozott éppen, rézsut kiköpött és megvonta a vállát. - És most mit akar? Fogjuk meg? Szálljon le, és tegyen jelentést. Mondom nekik, nem szállhatok le, már mozog a vonat, vehetik észre, mit fogok csinálni Budapesten pénz, vonatjegy, útlevél, telefonkártya nélkül? Sírtam. Átnézheti a szemeteskosarakat, abba szokták beledobni a táskákat, mondták a rendőrök. Ezek baz'meg, nem normálisak - biztosan ezt gondoltam volna, ha nem sírok és vagyok kétségbeesve, hogy a húsvéti ajándék a gyereknek, meg vár engem, két nap múlva otthon kell lennem, és már indul velem a vonat. A kalauz visszahúzott, hogy be kellene csukni az ajtót. Mondom neki, de örülök, hogy látom. Emlékszik rám? Győrig szólt a jegyem, de most nincs meg, mert ellopták a táskámmal együtt, és én azt hittem, Budapesttől másik jegykezelő lesz, akinek újra meg kell mutatni a jegyet, és akkor mi lenne velem, de mi lesz így is? Másik lesz, de majd szólok nekije, bólintott a kalauz és ellenőrizte az ajtót. Visszarohantam a kupéba, fölhúztam a bőrkabátom, csodálkoztam, hogy azt nem marta föl a csávó. Akkor ért oda a pincér, tenyerén török kávéval teli tálcát egyensúlyozva. Az arcom püffedt volt és könnyes, lihegtem, akár egy ló, meg is kérdezte, mi történt. Visszakísért a büfé-kocsiba, hát az egy tiszta-Jugoszlávia volt. Szólt a zene, tekergett a füst, bőrkabátos, magas férfiak a pult körül, kezük ügyében a Jelen nevű apatini sör meg a kék peremű csészében gőzölgő török kávé, és nem volt semmi, ami ne lett volna rendjén a világukban. Először is konyakot öntöttek, de nem ebből, hanem amabból, és tényleg a jobbikból, aztán leültettek, hogy meséljek. A pultnál szolgálatot teljesítő pincér biztatón bökött felém a fejével, nem valószínű, hogy levitték a vonatról, itt lesz az valamelyik vécében, néztem-e. Noná. De nem jól, mondta, nem jól. Tudni kell, majd a kalauznak szólunk. Aki éppen jött. És kapott rögtön egy felest, hogy gospodji taąna, u veceu, mire a kalauz bólintott, fölhajtotta, elment. Tíz perc múlva hozta a táskám, kapott is még egy felest, én is kaptam volna, de nem bírtam, hát ők ittak ennek örömére, egy Párizsban élő dél-szerbiai vállalkozó a kezembe nyomta a mobilját, hogy telefonáljak akinek kell, nem számít, beszéljek nyugodtan, gyújtsak rá, semmi baj nem lesz, ha kell, ők tanúskodnak. És a táskám belső felében lévő zsebecskében ott volt az útlevelem, és a Marquez is megmaradt, csak a pénztárca és a telefonos notesz tűnt el.
Miután leszálltam a vonatról, három órát töltöttem a rendőrségen, ahol fölvették a vallomásom, az ilyesmit ugyanis jelenteni kell, mondta a kalauz, csak úgy engedhetem, hogy a vonaton maradjon jegy nélkül, s én megígértem neki. A szomszéd irodában egyfolytában szólt a rádió, hogy történelmi pillanat, csatlakozás, de ebből semmi háború, inkább megvédik az országot igazán.
Irodalmi estre jöttem. És magyarul írok, igen. És anyám lánykori neve és az én lánykori nevem.
A noteszom egy vasutas találta meg a Békéscsabára tartó Intercityn egy ülés alá dobva, mire a posta visszahozta, már több este szóltak a szirénák.
Kérdeztem a férjemet, mit csinált, amikor az esti tévéhíradó után minden este a jugoszláv helyzetet elemezte az m1, hogy furcsa volt-e arra gondolnia, hogy a II. világháború után először újra bombáztak Európában, hogy éppen arra, amerre tán járt, ha csak átutazóban is, hogy gondolt-e azokra, akiket ismert, gondolt-e például rám, bár nem ismert. Azt mondta a férjem, eleinte figyelte a híreket, de néhány hét után átkapcsolt a focira, meg kiment a konyhába sörért.
Azért ez fájt. Ez olyan magyarországias dolog, hogy kimenni a konyhába egy sörért. Nálunk ez nem szokás. És egészen hidegen méregettem, behozhatatlan távolságok feszülnek közöttünk, mondtam. És nem szokás az ebédlőasztalnál úgy ülni, hogy felszeded a lábad.
Öt évvel később, amikor viszont a férjemtől lopták el a táskáját, egy perc alatt odaért a rendőrség, és kedvesek voltak és szolgálatkészek, és nem mondták neki, hogy kutassa át a környék szemeteseit, oda szokták dobni. És nem tudom, hogy azért-e, mert tudták, hogy ő igazi magyar.
Egyik legjobb barátunk azt mondja, semmit nem tudunk a háborúról. És fogjuk be a szánkat, vagy legalábbis ne adjunk neki tanácsokat. És ilyenkor sírni szokott, szerinte a lelkifurdalás, szerintem az alkoholszint miatt. Sírt már a Ráckertben, a Castróban, a Libellában, a Pöndölben, a Csíkér-parton, a konyhánkban és talán a Capuccinóban is.
Neki van igaza.
Töltényeket pakolt, rakétákat is. Szögesdrótot húzott ki fogolytábornak. Neveket gépelt listákra. Szülők keresték nála a fiukat. Halottakat dobált le teherautóról. A sorkatonák többek közt ezt csinálták. A tartalékosok is.
Jó néhány napon keresztül gyalogolt csuklójánál fogva egy hosszú kötél végéhez kötve, tizenöt másik emberrel együtt, úgy egymáshoz bogozva, mint a farkuknál összekötözött csikók. Aki közvetlenül előtte haladt a sorban, lehajtott fejjel vonszolta magát, elkábulva az őt ért csapástól. Amikor a sor elindult vagy megállt, mindig előrerántották, és összekötött két keze ilyenkor úgy röpült föl az arca elé, mintha hirtelen elfogta volna az imádkozhatnék. Haladt mögöttük a sorban néhány ősz öregember, és voltak olyanok is, akik jóformán ki sem nőttek a gyerekkorból, de mindegyiküket azzal vádolták, hogy katonaszökevények, vagy hogy az ellenséggel rokonszenveznek. Legtöbbjük falusi parasztember volt, háziszőttes vászonruhában. Úgy vette ki a beszélgetésükből, hogy valamennyiüket börtönbe akarják csukni. Vagy visszaküldik a harctérre. A foglyok némelyike időről időre odakiabált az őröknek, a mentségeit sorolva, vagy azt bizonygatva, hogy egészen másvalaki, nem az, akinek hitték, amikor elfogták. Ők az ártatlanságukba vetették minden bizodalmukat. Mások fenyegetéseket motyogtak, azt bizonygatták, ha nem lenne megkötözve a kezük, és ha náluk lenne a fejszéjük, kettéhasítanák az őröket a fejüktől az ágyékukig, két egyforma, vérző részre, amelybe még belepisálnának mielőtt hazaindulnak. Mások zokogtak és esdekeltek, hogy engedjék el őket, valamilyen képzeletbeli, jóindulatú hatalomhoz címezve könyörgésüket, amelyről úgy hitték, ott lakozik valahol az emberi szív mélyén, s ettől remélték, hogy segítségével elnyerik az őrök jóindulatát.
Gyönge szar az ember. S ez benne a legszilárdabb.
Amikor a rendőrkapitányság előtt mellbevágott az a rendőr, hogy repültem, nem mentem neki. Azt mondtam, bocsánat, nem is akartam belépni. Mert ha akkor nem enged be, akkor hiába a tetemes telefonszámla, hiába az ismerős ismerősének remélt jóindulata, újra visszadobják a papírokat.
A katona-ügyosztály előtti sorban kanyarogva, a kartonokkal teli irodába lépve, a számítógép előtt szenvtelenül ülő fiatalember szemébe nézve, igencsak könyörgőn nézve, adna már egy igazolást arról, hogy a fiam apja egyetemista, hogy lenne akkor útlevele, inkább voltam alázatos.
Nincsenek emlékeim, csak az összefüggő, kocsonyás félelem.
1944. november 9-11, Subotica-Nagybaracska (Magyarország), esős idő. Az összes csapategységek Mohács felé vonulnak a visszavonuló ellenség nyomában. A gépkocsik az úttesten a többi egységek pedig vonattal utaznak Suboticáról Nagybaracskára.(...) Ellenséges tevékenység és különösebb esemény nem történt.
1944. november 12, Csátalja, esős idő. A brigád főhadiszállása és az utánpótlási egységek Nagybaracskáról Csátaljára indultak. Útközben az utánpótló egységet ellenséges vadászgépek támadták meg és géppuskázták.
Veszteségeink: 9 könnyebb és 4 nehéz sebesült és 5 halott. (A nyolcadik brigád harcosai vagyunk, 75-76. o.)
Tegnap este elment az áram. Michael Madsen-film volt a tévében, azt én mindig megnézem. Borzasztóan fölháborított. Az udvaron is ugyanolyan sötét volt, felhők. Már nem tudtam elképzelni, hogy éveket éltem a többórás áram- és gázkikapcsolás üteméhez hangolva az életem. És arra gondoltam, hogy nem tudom, milyen cipőim voltak akkoriban. Mit ettem. Miből vettem kávét. Egyedül a soványságomra emlékszem, azt bírtam, a lapos hasamat. Előkerestem a mécseseket, elhelyeztem az ágy mellett, meggyújtottam, majd elindultam zuhanyozni. Ahogy a már nem (annyira) lapos hasammal foglalkoztam a sötétben, a tapintás visszahozta a fiam pufók hasát, a sétálós forradalom első estéjét: akkor sem volt áram, sötétben mostam, csutakoltam a gyereket, aki már egy hete karatézni járt, s meg akarta mutatni, hogyan kell előrevetni a kezét - tiszta erőből, érted, kérdezte, és már mutatta is. Engem azelőtt senki nem vágott orron, pláne tiszta erőből. Folyni kezdett a könnyem és nevettem, rákiabáltam, megijedt, tapogatott, kizúdult a víz a nadrágomra, átöleltük egymást, és siettünk, ő a dédihez aludni, én meg Trieszt-szakértő barátomért, akivel együtt indultunk sétálni a szeptember végi estébe az egész várossal.
Nem történt semmi baj? Miközben törölközni kezdtem, kiabált a gyerek a szobájából, ahol égett a villany. Megjött az áram, mondta. Nekiütöttem a könyököm az ajtónak, mondtam. Emlékszel, milyen sokat nem volt áram? Az rossz lehetett, felelte, mint aki nem gyertyafény mellett hallgatta a meséket hónapokon, éveken át.
Gyertyavilágnál írok. Nincs villany. Azt mondják, Pétet bombázták, azért szűnt meg a világítás. Nem bánom. Az esti vonat nyolc órát késett, hajnal felé jött meg, állítólag Pesten elsötétedett a levegő a kormos füsttől. Valami olajgyárat ért találat. Kidobolták, hogy mindenki köteles óvóhelyárkot ásni a kertjében.
Meg tudom mondani, mikor volt rossz. És mikor még rosszabb. De legrosszabb mégis akkor volt, amikor bombáztak. Persze attól függ. Ha nem lett volna gyerekem, akkor egészen más. Mert napközben volt valami fene nagy vidámság a levegőben. Akár egy karneválban. De rossz is volt, a magyar légtér miatt.
Amellett, ha őszinte akarok lenni, nekem is fáj. Várom a gépeiket, de minden ledobott bomba, minden elpusztult lakóház vagy emberélet mélységesen megrendít.
A Petőfi brigád énekelt: "szél viszi messze a fellegeket, fölöttünk lángol az ég, nyújtsd ide édes a kis kezedet, ki tudja, látlak-e még? Ki tudja, ölel-e a két karom, ki tudja, csókol-e szám, galambom, ki tudja, melyik éjjel, melyik hajnalon, indul a brigád tovább."
"És megállt a teherautó, felhajtották a ponyvát, és csattogtak a léptek az estében, mindenki leste a hangokat, aztán, a temető felől a kilőtt sorozatok. Féltünk. Dédanyád harmadik hete a disznóólban, mert a svábokat is vitték. Tán jobban jártak azok, aki Batinánál elestek. Ágyútöltelékként. Ezt beszélték."
Kísérletezem magammal: vajon jól látom-e háború és forradalom után az embereket, kik itt élnek, a várost, melyben lakom, a tárgyakat, melyek körülvesznek. Azt hiszem, nem jól látom. (Kosztolányi Dezső: Éji kaland, in: Gyémántgöröngyök, 129. o.)
Szél viszi messze a fellegeket, fölöttünk lángol az ég, nyújtsd ide édes a kis kezedet, ki tudja látlak-e még? Ki tudja ölel-e a két karom, ki tudja, csókol-e szám, galambom, ki tudja, melyik éjjel, melyik hajnalon, indul a brigád tovább.
Legjobb napjaim akkor voltak, ha anyámat vagy nagyanyámat rávehettem, hogy ezt elénekelje nekem. A konyhában, a konyhaasztal mellett. Ott szerettem, ha énekelnek nekem, félhomályban, tavaszelő késő délután. És megnyalni a szám szegletét, a sót. Azt gondoltam, ez a szerelem, ez a dal. Nagyanyám kicsit művészieskedő hangja önmagát élvezte, olyankor nem indultak el a könnyeim, de anyám alt hangja, szomorú rezgései a pilláim alá kúsztak, ott remegtek, míg csak el nem indultak, eret nem vágtak maguknak arcomon a könnyeim.
Hogy el kell szakadni, az a szerelem. A bizonytalanság, a háború, a forradalom, az szüli a szerelmet. Így tudtam. Amikor Omiąon először nyaltam meg a szám szegletét, megszédültem. A fejemen sárga-fehér kockás kalap volt, a copfjaim vizesen csüngtek a vállamra, visszafordultam, belepipiskedtem a vízbe, átpipiskedtem magam a kavicsok és fekete sünök között, és keresni kezdtem a sót. Nem lehet látni, erről nem tudtak meggyőzni a szüleim.
Legszebb, legmeghatározóbb élményem itt ért, el is határoztam, meg nem halok addig, míg rá nem találok magam is:
Hajnalban, négy óra, fél öt körül ébredtem minden reggel, s a másik ágyon nem láttam a szüleimet. Már kiáltani akartam, de aztán a zöld függöny bordűrjei mellett, a teraszon megpillantottam őket, a felkelő napba néztek mozdulatlanul, és apám átölelte anyám vállát.
A sótól - a hajmosás ellenére is - homokszínű papírzacskóként zörögtek a tincseim, úgy hittem, eltört a fejemen, a fejemben valami, most elájulok, szüleim a napba szállnak, én meg széttört hajjal, homokszínű tincs-cserepekkel repülök utánuk, amit éreztem, az volt a teljesség.
A szerelem próbája a tenger mellett történik meg.
Szél viszi messze a fellegeket - akár egy szakadatlan, halálos hullámzás.

Forrás: Lettre Internationale