Jánossy Lajos: „Az én XX. századom”

Bond a tér- és időbeli koordináták ballasztját maga mögött hagyva keveredik „történelmi” kalandokba, a filmekből ismert pikareszkjét Lovas szellemesen allúzionizálja és bontja újabb részletekre, míg a 90-es évek Jugoszláviájának kálváriáját belülről, egyfajta lírai naplójelleggel teremti újra…
„Azt gondolom, hogy unom a csetnikeket, a nyilasokat, a rosszindulatú és ferdítő kommunista ideológiát, a holokauszt-ipart, a nemzetféltést, a megmaradást, az államnemzeti előjogokat, de legfőképpen a mögöttük rejtőzködő közönyt és cinizmust. A muskátlit nem unom.” Ez volt az első mondat, amibe belebotlottam, amikor Lovas Ildikó könyvét a kezembe vettem, miután vele mintegy érzéki viszonyba léptem; megtapintottam, megszagoltam, majd felütöttem egy tetszőleges helyen. Itt nyílt ki, ennél a mondatnál. Aztán nekifogtam az elsőnek: „’A nevem Bond. James Bond.’ Mondta a kém, és fejest ugrott a tengerbe”. Így folytatódott az olvasás, kezdődött a Kijárat az Adriára. Nem volt kétséges, hogy történelmi regény született.

„Az első világháborúban azt mondták, hogy csataterein úgy hullottak az emberek, mint a magok a földbe, ezért az orosz kommunisták később kiszámították, hogy egy kilométernyi hulla milyen mennyiségű trágyának felel meg, és milyen megtakarításokat érhetnek el, ha a drága külföldi trágya helyett az árulók és a bűnözők holttesteit használják fel.” – írja Patrik Ourednik Europeana című esszéregényében. Lovas könyvének „szemlézésekor” azért idéztem meg a cseh szerzőt, mert az ő „XX. század története” olyan, a történelem tapasztalatával való páratlan, szuverén, tehát bátor és szabad, szépprózailag megformált szembesülés és szembenállás-történet, amelyhez Lovas „Kijárata” is mérhető. Az attitűdbeli és perspektivikus hasonlóságok mellett persze különbségek is kirajzolódnak. Ourednik szövege mindenekelőtt a történelmi tényeket hozza játékba, azokat rendezi újra és illeszt az önmagában is elképzelhetetlen és kitalálhatatlan, minden emberi fantáziát felülmúló, tehát abszolút fikciós eseménysor réseibe egy-egy feltehetőleg kieszelt, de a dolgok logikájából messzemenőkig következő epizódot. Hangvétele végig a rettenet és az abszurd képeit szenvtelenül csoportosító, a legfelsőbb régiókban kitartott irónia. Lovas több hangnembe transzponálta és szűkebb lokusra koncentrálta az ő XX. századának történetét. Regényének gyújtópontja a Balkán; Gavrilo Prinzip, Sándor király, Dilas és Tito Jugoszláviája, a század történelmi mítoszainak panteonja, a kommunista-nacionalista diktatúra utolsó végvára, a NATO-bombázások célpontja, a szocialista országok multikulturális övezete, a partizánok véráztatta földje. És James Bond küldetésének egyik helyszíne. És az alanyi elbeszélő szülőhazája.
Ha Ourednik rafináltan tologatja figuráit a történelem sakktábláján – ez Lovasról is elmondható. Regénye többrétegűségének egyik szintjét az esszéjelleg adja, mondhatni a reflexív én; az alanyi, vallomásos megszólalásokat és a Bond-szál szaggatott, epikus vonalvezetését adatoló tárgyszerűséggel kipányvázó, pórázon tartó, ellenpontozó nyelvi balansz. „A kommunisták mindig az egészről beszélnek, sosem a részletekről. A részleteket ellopják” – olvasható Lovasnál. Aztán: „Apróságok, részletek vannak csak, azokkal se bírok el” – folytatja másutt. Voltaképpen a „Kijárat” a történelem démonával kel birokra, halált megvető bátorsággal néz szembe azzal a paradoxonnal, amely a meg-, az át- és a túlélés egymásra utalt lehetőségeiben ragadható meg, vagyis a történelemmel mint a múlt idő perspektívájával az örök jelenből konstituált, az eseményeket ok-okozati összefüggésekként megértő, az egymás által determinált tények között rendet fésülő, napnyugati gondolkodás eszkatologikus szemléletével. Az értelmessé historizált egész szörnyű terhe alól kísérli meg kimenteni az individuális szenvedéstörténetet, az emberi egzisztencia önmagát választásokban megvalósító és önkinyilatkoztató premisszáját, a szabadság elvi létfeltételét. A történelem alany nélkül hagyott, csupán az állítmányra hagyatkozó szintaxisa ellenében rekapitulálja a logosz eredendő auktorát. Mindezt ráadásul egy olyan időbeli környezetben teszi, amelyben a jelen is történelmi drámát ír, tehát a szinte közvetíthetetlen közvetítésére vállalkozik.
Lovas kompozicionálisan remek húzással építi be könyvébe James Bond figuráját, a fikció fikcióját, XX. századának Hermészét, aki szinte követhetetlen cikkcakkjaival járja be Berlintől Szabadkán át Belgrádig a regény terepét és „írja alul” a történelem fenyegető mítoszát. Bond a tér- és időbeli koordináták ballasztját maga mögött hagyva keveredik „történelmi” kalandokba, a filmekből ismert pikareszkjét Lovas szellemesen allúzionizálja és bontja újabb részletekre, míg a 90-es évek Jugoszláviájának kálváriáját belülről, egyfajta lírai naplójelleggel teremti újra, miközben könyvének szerkezetében végig megőrződik az asszociációs stilizáltság; sakklépéseit leginkább a lóugrások jellemzik – játékszabályai mégis követhetőek. Líraiságát a pusztulás, az életerő, a veszteség, a dac, a lemondás, a dafke fájdalmas indulata szervezi, és alapját mindenekelőtt az ily érvénnyel ritkán hangsúlyozott női princípium adja, amely Lovas könyvét a „női” irodalom eszeveszett érvényesülési versenyéből és dömpingjéből magasan kiemeli, azzal. hogy nem önigazoló, nem önmutogató, nem kérkedő és nem agresszív, hanem helyét megtaláltan lágy és határozott, érzékeny és distanciáló, temperamentumos, de nem ellenséges. Ezzel az odafordulással nyit kijáratot saját történelmünk, önmagunk megértése felé is, ugyanis nem lehet kétségünk, hogy Lovas hazája a mienk is.
Hol élsz te? Ismerős a köznyelvi fordulat. Hol élsz te, teszi a helyére, hozza az azt megillető nyelvi rangra a kérdést Lovas regénye. A Kijárat az Adriára után el lehet kezdeni próbálkozni a válaszokkal.