János Vitéz az akácosbanSoós Mihály szobrairól

Először is azt kell tisztáznunk, kicsoda is János Vitéz. Mert ha ezt tudjuk, akkor a napnál is világosabb lesz, hogy Soós Rákóczija az János Vitéz.
Kukorica Jancsi.
Aki pedig maga Soós Mihály.
De ennél azért korábbról kell kezdenem.
A kalapos ember
Fogalmam sincs, ki lehet ez a kalapos ember, aki minden reggel előttem vág át a Párhuzamos úton. Kerékpárjának hátsó kereke szinte beleakad az autó lökhárítójába. Hátát, akár valami itt rekedt hippinek, táska verdesi. Üti-veri a hátát, tán saját magát biztatja, önmaga a ló és lovas, hogy gyorsabban, gyorsabban. Piros nadrágja lehetne, azt a '70-es években igen kedvelték a virággyerekek. Vagy huszár is lehetne, lovas katona, égő szemekkel vágtató, szilaj tartású, nem túl magas ember. Látom, ahogyan megüli a bicajt, nem túl magas. Magyar ember tehát.
Ugyan ki lehet ez a szakállas, sötét arcú, mégsem marcona férfi?

Cifra beszéd kéne azt elősorolni,
A vörös nadrágban mit érezett Jancsi,
Mit érezett, mikor a mentét fölkapta,
S villogó kardját a napnak megmutatta.
Ez jutott eszembe, ahogyan újra átvágott előttem, a Papp Pál utca felől érkező tavaszi nap élesen hasított az úttestbe, megvillant az ismeretlen kerékpáros forgó-pörgő küllőin. Büszke ember tehát ez a minden reggel rohanó, vágtató ember. S büszke emberek ugyan hol dolgozhatnak? Miféle munkát végezhetnek?
De miért is gondolom, hogy büszke ember. A tartása miatt gondolom, pedig görnyedt, belegörnyed a pedálba, ahogyan sietve tekeri, kattog a lánc, csodajárgánnyá alakul alatta a bicaj, ha Bíró Miki rajzolt volna vékony embereket, ahogyan nem tette, őt bizonyára megrajzolta volna, s az lett volna a címe: A huszár.
Igen, megint itt tartok, a kalapos, szakállas férfi, már nem fiatal, de annyi benne a lendület, akár Kukorica Jancsiban lehetett, a lendület és hit - s ezért nem itt rekedt hippi mégsem, a hátát verdeső táska ellenére sem - kilétére szeretnék fényt deríteni, szeretném tudni, kicsoda vajon.
Honnan benne ennyi vidám erő kora reggel? Csak profilból látom, de tudom, hogy nem marcona és tudom, hogy vidám erővel nyomja a pedált.
Tanár.
Történelemtanár.
Ha úgy tudjuk, sikerült megfejtetnünk valami titkot, többé már nem foglalkozunk vele, én sem tettem, onnantól, hogy kitaláltam - s nem szoktam tévedni, ezért lettem író -, a kalapos kerékpáros, aki mindig előttem érkezik az útkereszteződésbe egy remek, az irodalomban is biztosan járatos történelemtanár, csak bólintottam, mert úgy éreztem, ismerem,
"Ez elég lesz mára," János ezt gondolta,
Nagy munkája után egy padon nyugodva.
"Ma ezen a helyen kissé megpihenek,
Holnap egy kapuval ismét beljebb megyek."
ilyen ember. Talán megzavart a kerékpár, őszintén szólva, már nem tudom pontosan visszaidézni, hisz évekkel ezelőtti történet, amit mesélek, talán azért zavart meg, hogy életem egyik legfontosabb tanára mindig bicajjal járt, azzal jár ma is és verseket húz maga után, csörömpölnek, zenélnek a sorok a régi férfikerékpár mögött, ahogyan tekeri a pedált meg nem alkuvón, fittyet hányva nehézségeknek, az élet gravitációs erejének, ami - lássuk be -, nemcsak hogy nem kedvez a művészetnek, a művészet szeretetének, de kissé nevetségessé is teszi azokat, akik foglalkoznak vele, művelik, továbbadják, gyerekeknek, felnőtteknek...
A kalapos faszobrász
Éveket ugrunk most az időben, egészen addig a pillanatig, amikor csöngetek a kapun, hogy Soós Mihály - akit úgy ismertem meg, hogy pecsétpárnát kértem tőle kölcsön, amiből kiderült, hogy nem történelemtanár, de az még nem, hogy faszobrász -, tehát csöngetek, hogy Soós Mihály beengedjen s megmutassa szobrait. Kalapban jött ki a kapuba, a januári ködbe, amiről azonnal eszembe jutott a kerékpározó János Vitéz - neki erről fogalma sincs.
Soós Mihály szobraitól elállt a lélegzetem.
Éppen olyanok, amilyennek őt magát láttam évekkel ezelőtt. Az általa megmunkált fákból úgy bukkannak elő az arcok, ahogyan ő maga a Párhuzamos úton, célratörő pontossággal, de szabályosan.
Mi az alkotás jobbkéz-szabálya? Ami nélkül közlekedhetünk ugyan, de minek. A tárgy iránti alázat. S ez Soós esetében nem az arcokat, a feszületet, a különböző kompozíciókat, jelenti, hanem magát a fát, a faanyagot. Az iránt érez alázatot, elsősorban a fa a tárgya s nem amit abból életre segít. Az irodalomban ezt Falubert úgy fogalmazta meg tanítványának, Maupassant-nak, hogy addig kell nézni a fát, amíg egyetlenné válik, a világon minden más fától különbözővé, egyedülivé.
Soós Mihály ezt a műveletet hajtotta végre az alkotás folyamatában, számomra az egyik leglényegesebbet, a kompromisszum nélküli műveletet, ami nem csak alkotásokat eredményezett, de őt magát is megmutatta, azt a művészt, akinek elsődleges célja, hogy mindig egy kapuval beljebb menjen. Művészetének ideje és tere van, lélegző pihenése és akaratos feszülése, benne van mindaz a hit, ami őbenne magában, alkotásai legalább annyira őt magát mintázzák, mint amennyire részei a fának.
A szobrokat nézve elég jól vizsgáztam, ezt most elárulhatom. Szinte mindegyikre ráismertem, azonosítottam, noha ez inkább detektívnek való munka vagy művészettörténésznek, a lényeg, hogy nem vallottam szégyent, egyedül a Rákóczinál kerültem bajba, pontosabban került bajba az alkotó.
Szerintem ugyanis a Rákóczi az János Vitéz. A gyöngébbek kedvéért a fa kitermelte magából a boszorkányt és a francia királyt is, ami a kompozíció szempontjából talán lényeges, ám a mi történetünk felől nézve nem az.
És azért nem lényeges, mert a János Vitéz nem is János Vitéz, hanem maga Soós Mihály. Ennél hitelesebb önarcképet régen láttam, s olyant, amelyről maga a szerzője sem tudja, hogy ő az maga, egyáltalán nem.
A fejedelmet én nem látom, de egy makacs álmodót látok, juhászt, lovas huszárt, bicajozó történelemtanárt, kalapos faszobrászt, egy embert, aki az élet gravitációjának nem engedve fákkal beszélget.
Köszönöm, hogy megengedte nekem, hogy ezt elmondhassam, amiképpen megtisztelőnek érzem, hogy mindannyiunknak megengedte, hogy erdejébe belépjünk, ebbe a másik erdőbe, ahol a fák beszélnek az emberekről.