Egy kis foci

Kórisme van kialakulóban. Elmondanám szívesen a tüneteket, hátha akkor pontosíthatnánk, szűkíthetnénk, konkretizálhatnánk. De nehezen megy, mert keveset értek a sporthoz, a focihoz még annyit se, a kórisme meg éppen ahhoz kötődik, a focihoz. Bajban vagyok tehát, csak megfigyelek, sompolygok át a pályán sóhajtozva, érintve a kórismét, de pontosítani csak segítséggel tudnám. Amihez egyrészt a tudásom nincs meg, másrészt a segítő emberek is hiányoznak. Gondoltam volna szociológus barátomra, de ő leginkább a kocsmai sportokhoz ért, meg elhagyta (egy időre) a kispályát.

A kispálya kisebb pálya, ahol kisebb méretű labdával fociznak, de a szabályok egyeznek, nagyjából egyeznek az "igaziéval". Ha jól néztem utána, nem is olyan könnyű, egyáltalán nem könnyű, meg az is lehet, hogy egészen másként áll a dolog, viszont olyan jól passzol. Ide passzol, ahol én vagyok, ez a terminus, hogy kispálya. Hát így hagyom. Mert fontos a kórisme felállításában. Kispályás kórisméről van szó.
Hogyan tud egy csatár két gólt rúgni úgy, hogy az ellenfél nem ér a labdához?
Voltak időszakok, amikor hosszasabban tűnődtem ezen a kitalálóson. Valamelyik újságban olvastam, tán a Vreme címűben. De ott ez csak a bevezető volt, az írás egészen másról szólt, noha ugyanarról. Ahogyan kell is, minden nemzet imádja a focit, azon át vezet a szívéhez az út. A nőknek tehát nincs is szívük, vagy nagyon kicsi. Az írás arról szólt - hisz jól sejthető -, miként képes egy elnök úgy győzni folyamatosan, hogy: egyik öngólt rúgja a másik után, miközben a kapust is főbe lövi. Az ellenfél meg, az írásban ellenzékként szerepelt, nem is ér a labdához. És ugyanazon a pályán játszanak. Hát hogyan lehetséges ez?
A kérdés akkor se megkerülhető, ha a kispálya széléről figyeljük a nemzeti bajnokságot.
Ezért is gondolkodtam ezen a találóson (a gyerekek mostanában így rövidítik, nekem tetszik) néhány évig. Tavaly ősszel sikerült végre megfejteni, nem a saját eszemtől, annyira sokat azért nem fejlődtem foci-ügyben, viszont a választási-séták idején összefutottam egyik általános iskolai osztálytársammal, aki a Sever csapatában játszott, egyébként éppen a legelső szabadkai focipályán, de ez most nem fontos, összefutottam tehát a Vörös Ferikével, és megkérdeztem tőle, hogyan rúghat egy csatár két gólt úgy, hogy közben az ellenfél hozzá sem ér a labdához. Azt mondta nekem, ő pedig biztosan tudja, mert a Sever klub ösztöndíjasa lett, tehát jól játszhatott, hogy: az I. félidő végén és a II. félidő legelején.
Ez tehát a megfejtés. Azóta újra vásárolom a Vreme című szaklapot, mert várom, hogy visszatérnek a témára, felgöngyölítik ezt a találóst. Volna mit. Főleg akkor, ha mostanában csak az I. félidő ért véget, a II. meg éppen csak elkezdődött. Innen, a kispálya széléről nem tűnik másként.
Néha határozottan sajnálom, hogy nem értek a focihoz. Emberebb lennék, ha nem így volna. Emberesebbek lennének gondolataim is tán. De nem lesz változásom, úgy érzem. Meg kell maradnom tudatlan szemlélőnek. Könnyebbséget ad, hogyha értenék is, csak a kispálya mellől villogtathatnám tudományom, amit az igaziak (játékosok, szurkolók és szakértők egyaránt) lenéznek. Hallottam, hogy így van.
Számomra ingoványos talajon járok - csak találósokba kapaszkodhatom -, mert meg szeretnék osztani egy mozzanatot, egy februári kora este néhány pillanatát, annak emlékét, hogy kis túlzással mindig játszottam, mert vagy futballoztam, vagy olvastam. Ez volna az alakuló kórisme.
Előbb azonban fel kell vázolnom minden tudásom a fociról, mert úgy tűnik, ekként juthatok el ahhoz a februári mozzanathoz. Ott tartottam éppen, hogy van egy csatár, aki úgy tud gólt lőni, hogy az ellenfél nem ér a labdához. A nemzeti válogatott támadó sorának egyetlen ilyen ügyes játékosával sűrűn foglalkozott a Vreme, mondom, újra vásárolom, hátha további fejleményeket tudok meg, mélyebbre evezhetek a focival kapcsolatos találósok világában. Különösen azért, mert úgy tűnik, még csak most kezdődött el a II. félidő, nem árt résen lenni.
Tudásomnak még egy morzsája van. Mikor mondják egy kapusról, hogy ő a negyedik hátvéd?
Ezt a találóst egy kávéházi beszélgetésből csíptem el. Azt már tudom, hogy a hátvéd az a játékos, aki a kapu előtti térséget védi. De ennyiből még nem tudtam kitalálni a választ, megfejteni a találóst. A kávéházban ugyanis nem kimondottan focirajongók múlatták az időt - noha lévén szó férfiakról, biztosak nem lehetünk -, inkább voltak ők aggódó megfigyelői kispályás életünknek. Azon rágódtak, ki áll vesztésre most, a II. félidő elején, és mondták: éppen jó, hogy csatár helyett kiváló kapust választottunk, ilyenre van szükség. Kivédi a gólokat és öngólokat, nincs veszve a nemzeti bajnokság. De nem elég jó kapus, mondta egyikük. Akkor lenne igazán jó, ha ő volna a negyedik hátvéd.
Nem tudtam meg, hogy milyen az, ha egy kapus a negyedik hátvéd, mert öt óra tizenöt volt, vagyis véget ért a szolfézsóra, és nekem indulnom kellett a zeneiskola elé. Becsuktam a könyvet és indultam. Míg a zenedéhez legközelebbi kávézóban várakozom és olvasok, nem szoktam hallani, miről beszélgetnek körülöttem. Most is csak azért történhetett másként, mert öt óra tízkor ránéztem az órámra, visszaejtettem a tekintetem a mondatra, de már nem az olvasás vágyával, hanem azért, hogy jól megjegyezzem, nagyon jól bevéssem: mielőtt estére újra kinyitom a könyvet, már ismerős legyen a mondat: Kis túlzással mindig játszottam, mert vagy futballoztam, vagy olvastam. Ez volt a mondat, amit a múló és sürgető idő miatt már nem befelé olvastam, hanem előrefelé, felkészüléssel az estére, ezért hallottam meg a beszélgetést, el is csodálkoztam: összeér a mondat és a társalgás.
Annyira nem volt fontos, hogy megjegyezzem az újabb találóst, de szolfézs után edzésre siettünk, és amíg a gyerek berohant a tornaterembe, én meg az iskolai focipályán keresztül az autó felé igyekeztem, hirtelen mégis fontossá vált.
Magam is abba az általános iskolába jártam. Úgy terveztem, a gyerek is oda fog járni, hisz közel. Aztán volt egy időszak - rendőrautók a focipályán, furcsa zöld járművek az udvaron és ki tudja mi minden a tantermekben -, amikor abban se voltam biztos, megmarad az iskola. Lesz ott épület. És onnantól már nem érdekelt, oda fog-e járni a gyerek. Tavaly szeptemberben se, hogy elsős lett, az már egyáltalán nem volt fontos, hogy magam is oda jártam, viszont dühös lettem attól a felmerülő lehetőségtől, hogy ismét megkérdőjeleződhet az épület célja. Ahogy türelmesen szinte egy órán át sorakoztam - a legtöbb kerületben az iskolákban alakítottak ki szavazóhelyiségeket -, és hallgattam a körülöttem csendben beszélgetőket, nem tudtam elkerülni, megkerülni igazukat: közel állunk ahhoz, hogy elveszítsük a meccset, mint ahogy ahhoz is, hogy tizenegyest rúgjunk. Egy tizenegyest a tizenegy évért. Így valahogy. Nem lesz könnyű mérkőzés, ekként vélekedtek az emberek, focirajongók és átlagpolgárok egyaránt. Minden elképzelhető. A részleteket hagyom, elég itt és most annyi, hogy a tanítás szüneteltetése is felmerült a sorakozókban. Hogy megint mennyit mulasztanak majd a gyerekek. Dühös lettem, ahogyan mindenki körülöttem.
Másként alakult a dolog, okosabban, ha hinni lehet a folyamatoknak, akkor a kapus miatt, aki olyan jó, hogy kivédte a csatár támadását, nem engedte meg neki, hogy rögtön a II. félidő legelején gólt rúgjon. Nem is foglalkoztam többet az iskola dolgával, pontosabban: ismét természetesnek vettem, hogy ott áll a helyén az épület és eleget tesz a rendeltetésének.
A kórisme akkor kezdett alakulni, amikor átvágtam az iskolai focipályán. Ha segítségül hívhatnám szociológus barátomat, aki a kocsmai sportok szakértője ugyan, de férfi is, hát bizonyára a focihoz is ért, könnyebbségem volna, általa pontosíthatnám, szűkíthetném, konkretizálhatnám, így csak megérzésekre hagyatkozhatom meg arra a két találósra.
A második találóst még meg se fejtettem, ezen gondolkodtam az iskolai focipálya közepén, amikor előttem termett a labda, közel, egészen közel voltam a kapuhoz, hát gondolkodás nélkül belerúgtam. Meggondolatlanságomtól megijedtem. Behúzott nyakkal igyekeztem a pálya széle felé, a barnás fűcsomók közé, és vártam: káromkodást, szidást, némely spriccenő köpést a tornacipőm mellé, merthogy beleavatkoztam a játékba, tudatlanul ugyan, de gyerekkoromból maradt ösztönösséggel (az utcánkban csak ketten voltunk lányok, így focizni kötelező volt; a szabályokat ugyan soha nem sikerült megtanulnom, mert a fiúk üvöltözéssel rendezték a dolgokat egymás közt, kérdésekre nem jutott idő, "állj vissza a helyedre", nekem mindig csak ennyit mondtak, és én engedelmesen odaálltam féloldalra a kaputól, dolgom mindig csak annyi volt, hogyha az ő lábaik közt átevickélt a labda a két féltégla irányába, belerúgjak, gondolkodás és irányítás nélkül csak megrúgjam rendesen) elrúgtam a kaputól a labdát. De senki nem szidott és nem is köpött ki mellettem. Felkaptam a fejem, mert nem így volt rendjén, az utóbbi pár évben rövidre nyírt hajú férfiak rúgták a bőrt az iskolai focipályán, ott járok el, láttam őket eleget, susogós tréningnadrágjuk zsebéből többször kiesett a mobil is hatalmas igyekeztükben, hogy gólpasszt adjanak.
De nem ők voltak a focipályán. A közeli kávézó elől is hiányoztak hatalmas testű, kíméletlen kerekű autóik. Hetedikes-nyolcadikos fiúk vigyorogtak felém a februári félhomályban. Mulatságos lehettem, "anya focizik" - gondolhatták.
Hát olyan volt az a pillanat, amikor a barnás fűcsomók védelméből visszapillantottam a pálya felé, mint valami áldás. Ha megáll másodpercre az idő, helyükre billennek a dolgok, rikkantunk egyet: olyan volt az a pillanat. A hatodik óra után, a tantermekből kiszűrődő tejes neon fényében, miközben a takarítónők a padokra helyezik a lábaikkal égnek meredő székeket, a fiúk fociznak egy keveset.
Ez tehát a kórisme: rendben van az élet. Ha jobban ismerném a focit, ha segítségül hívhatnám szociológus, bár inkább a kocsmai sportokban járatos barátomat, részletesebben is el tudnám magyarázni, konkretizálni is tudnám, megmagyarázni, így viszont nem vagyok rá képes, csak az érzést tudom közölni, közvetíteni: rendben van az élet. Órák után fociznak a fiúk, mint minden rendes város rendes iskolájában.
Euforikus állapotba kerültem hirtelen, elnézve kurta hajukat, a kapu mellé dobott táskáikat, hátizsákjaikat, hallgatva a kicsik tornateremből kiszűrődő nyögéseit, elfeledkeztem a méltóságról, távolságtartásról, vigyorgó arcukat fürkészve a félhomályban odakérdeztem: mikor mondjuk egy kapusról, hogy ő a negyedik hátvéd? És már indultam is, választ nem vártam, annyira azért észnél voltam, hogy felmérjem: nem vagyok más, csak egy kotnyelesen a focilabdába rúgó anya, egy tornacipős nő, akinek inkább a vacsorára kell figyelnie, semmint ilyen találósokra, így a hátamba érkezett a válasz, a hátam közepét érte: ilyen csak egy volt, a Grossics, aki bármikor el tudta vinni a csatárok elől lábbal a labdát.
Nem tudom, melyik fiú válaszolt, amiként abban se lehetek biztos, hogy így van. De elhittem.
A tüneteket nem tudom pontosítani, nem értek a focihoz, de a hitemen alapuló kórisme alakulóban: itt, a kispálya mellett, ahonnan a magam játéka felé indultam, a már estére készített mondat folytatása felé, néhány fiú csak úgy mellékesen, mintha természetes volna tudása, a maga játéka mellől felém dobta a kapus nevét.
Rendben van hát az élet. Az idei február legalábbis.