Balázs Attila:A balkáni kémnő

Van egy angyali nő, aki annyira titkos, hogy még mindentudó E. P. (gondolom, Esterházy Péter, e "híres magyar író") se látta volt, még fényképen se anno. Nos, ez a nő 1 kém! Most pedig írt 1 kémlelő könyvet, nem túl vastagot, de nagyon szemtelent és dinamikusat, s abban - egyebek mellett - azt is elárulja, hogy E. P. nemhogy nem látta őt meztelenül - történetben sem, Palicsban sem -, de nem látta egyáltalán, meg sehogy. És nem azért, mert otthon felejtette volna legendás szemüvegét... Nincsenek emlékei, nincsen tudomása: róla. E. P.-nek. Hát azt lehet mondani, amennyiben így van, hogy a kémnek ez csak jót jelent. Persze, hogy nonszensz ugyanakkor, mert maga a kémnő írja le, hogy ezt E. P. így mondta neki, s akkor már bármelyik kémlogika szerint is, de találkozniuk kellett, vélhetően látniuk is egymást. (Tetszés?) Na, bár szervül az újabb "meztelen balkáni történet" egészébe e jeles, kissé misztikus esemény, szomorúan (vagy épp felcsillanó szemmel) tudomásul kell vennünk, hogy E. P. szerepe ebben a könyvben ezzel nagyjából ki is merül. A kémnő sokkal szemet szúróbbat "köp" bizonyos M. M.-ről, akinek jelentéseit - olybá tűnik - szívesebben és gyakrabban olvassa, következésképp tán nagyobb hatást gyakorolnak is rá, azonban vigyázzunk ám! Lehet, csak elterelő manőverről van szó. Különben is: ki tud komolyabban szólni a hatásmechanizmusok bonyolult működéséről ilyen kis izében?

Mindazonáltal jelentem, hogy hírében még létezik a Balkánon (sokak számára ez is homályos fogalom) egy D. K. iniciáléknak örvendő "vidám spijún", aki nem azonos vizsgált műben is említett Danilo Kiš fogalmával (nehogy itt valaki "meglektorozzon"!); D. K. finoman megrajzolta a maga balkáni kémfiguráját. Sokkal nevetségesebben, mint E. P. a magáét, groteszkebbül, és ezzel együtt talán kevésbé tragikusan is. Ám mindenképp nagyon jól, emberközelből úgymond, ha nem is a saját apjáról mintázta. A mi kettős (irodalmi) nőügynökünk viszont, akinek hosszú, vörös körmökben végződő ujjai vannak, s azokkal félreérthetetlen obszcenitásokat tud mutatni kifelé a maga újabb, Škoda típusú autójából a meghökkent, főképp férfiak forgatta világnak, ez a rendhagyó, látszólag rapszodikus jelentéseket szépíró nőnk utóbbi D. K.-ról (teljes civil nevén Dušan Kovaèeviæről) említést sem tesz sehol. Talán azért, mert a kolléga műve másik nyelven íródott, de talán azért se, mert az egy tipikus (balkáni) paranoid esetet dolgoz fel, egy befelé súgóét, míg az utóbbi egy kifelé súgóét (ha időnként kettősen is, esetenként súlyos magyar vonatkozással). Közös, hogy mindkét esetben szerb az illető. Eltérő, hogy utóbbi valamiféle kozmopolita, komcsiutáló playboynak mondható, aki például Éva Braun H. Adolf hanyagolta forró muffjába is - állítólag - jó mélyen belekurkászott történelemközelben, míg Kovaèeviæ bezárkózott, idegenfóbiás, elvörösült kispolgári figurája főleg a szomszédasszony vélt afférján akad fönn mániákusan, s közben legfeljebb a maga sliccébe markol, csaknem világméretű jelentőséget tulajdonítva a pillanatnak. És akkor végül is ebben van a nagy döfi. Ki mekkorát húz elő? Vagyis mit?
Magántörténelmet is produkáló kémírónőnk rámenős, ezzel együtt rendkívül intelligens kozmobalkáni, szorgosságot és léhaságot elegyítő, sokfelé megforduló, gruppenszexet imádó, kiváltképp a hármas lefekvésért rajongó (két nő + ő; előjáték disznóval és orrpárával), ezért gunyorosan Tricikli fedőnevű, a nagyhatalmak játékába ténylegesen belelógó, a história menetébe úgymond bele-belekamatyoló, a maga legjobb lehetőségeit lényegében mégis elkúró balkánvilági kémfigurája, James Bond (alias Dušan Popov) - Josip Broz Tito-i párhuzamba állítva - fantasztikusan pászoló hős egy füstbe ment ország, nevezetesen Jugoszlávia történelmének végül is valamiféle fonák (miért ne lenne ez az igazi?) megjelenítésére. A Gavrilo Princip-féle szarajevói merénylettől Titón túlra... ide-oda cikázva, főképp a második világháborút övező időktől a legutóbbi agyrémig. Közben akárha Csáth rémes látomásai elevenednének meg például épp Szabadkán. Az örök határvárosban. Illetve Csáth jelenete egykor a határon. L. I.-nek a maga szarajevói látogatása után ugrik be a regény végén, hogy hát tulajdonképpen Gézáé volt a tökéletes performansz. A hibátlan műalkotás, az egyszeri: ott maradni a senki földjénél, homokba fúrt fejjel. Van az egészben egy örök kijárat a tengerre. Egy érzékeny, érett nő elméjében. Örök kijárat a sós Adriára. Nem kerül olyan sokba. Csak mindenbe, ha megszoktuk, s hirtelen nincs.