Amit az életről tudni kell Eva Grlic könyvéről

(…) A háború a levegôben lógott, és én ennek ellenére gyereket akartam, mert arra gondoltam, vagy inkább volt egy olyan elôérzetem, megtörténhet, hogy mindannyian meghalunk, de talán egyvalaki megmarad. Talán éppen ô. Úgy tunik, nem volt ez más, mint az önfenntartás legtermészetesebb ösztöne. Így élt, erre gondolt és ezt érezte az Emlékezések címu könyv szerzôje 1940-ben Zágrábban. Nem sokkal azután, hogy sikerült bejutnia és végighallgathatta Jehudi Menuhint.

Talán ilyen az élet, éppen ilyen. És nem szól másról, mint hogy fel kell készülnünk: annyi szép és más ok helyett azért akarjuk a gyereket, hogy legyen valaki, aki túléli a háborút. A családunkból talán éppen ô.
Eva Grliytyel ez megtörtént. A családjukból más nem élte túl a háborút, csak ô és a lánya, akit 1941-ben szült.
Idézhettünk volna mást. De ezt választottuk, mert azt írja a könyv bevezetôjében, hogy az újabb háború késztette arra, hogy elragadja a feledéstôl mindazt, amit átéltek a második világháború alatt és után. Emberekrôl írt. Egy többször letunt, megnyomorított, darabokra tépett térségrôl beszélt. A halálról. Arról írt, hogy emberek halálában tunik el, nyomorodik meg, tépôdik darabokra a térség. Egy ország. Aztán több. Városok. Kerületek. Nyolcvan éve. Hatvan éve. Tíz éve. Tegnap.
Eva Grliy Budapesthez közel született, Szarajevóban nôtt föl, Zágrábban ment férjhez. Haláltáborokban gyilkolták meg, akiket szeretett. Akiknek eszmetársa volt, szintén. A város, amelynek piaca a leginkább nyugatra esô keleti bazár, talán újra él. De néhány éven keresztül csak haltak benne. Meghaltak benne az emberek. Nem éppúgy, mint Eva Grliy apjának családja. Nem haláltáborokban. Vagy igen. Maga a város lett azzá.
Eva Grliy 1920-ban született. Már túlélte a második világháborút, de még nem volt Goli Otokon, amikor be kellett mutatkoznia lányának, akire addig, míg az anyja a partizánok közt harcolt, valaki más vigyázott. Még nagyon sok örömmel és tervvel kelt fel reggelente, amikor már megint háború dúlt körülötte.
Még és már. Még nem, de már igen. Így, csak így lehet olvasni ezt a könyvet, részletet, akár csak egyetlen mondatát. Semmilyen egyéb felosztást nem tur meg. Adott idôben, meghatározott térben háború van, üldözik és meggyilkolják az embereket. Akik megadják magukat a térnek és az idônek. Vagy menekülni próbálnak. Küzdenek, harcolnak, messze mennek. Más a vallásuk, más a nyelvük, más a meggyôzôdésük. Lehetnek zsidók, szerbek és jugoszlávok, kommunisták a harmincas, negyvenes években. Róluk részletesen szól a könyv. Néhány évtizeddel késôbb horvátok, szerbek, muzulmánok. Magyarok is. Értük is szól a könyv.
Honnan tudom? Általánosságokat mondok, tán még nagy szavakat is használok. Valóban azt mondom, hogy az újabb háborúban ellenségekké vált emberek se azok, ha áldozatok? Ezt semmiképpen. Nem azokról van szó, akik képesek ellenséget látni a szomszédjukban, ismerôsükben, egy idegenben. 1941-ben vagy ötven-hatvan évvel késôbb. Tegnap és ma. Azokról tetteik szólnak. Mozdulataik, amelyekkel fegyvert szorítanak a halántékhoz, patakba lônek embereket. Viselkedésük, amellyel elviselhetetlenné teszik a mindennapokat, menekülésre kényszerítenek. Nem róluk van tehát szó. Hanem a hatvan, ötven, tíz évvel ezelôtti és tegnapi, mai többiekrôl, akik egy térségben, országban, városban, kerületben éltek. Aztán másikban. De a lelkük limeszét nem azok határozzák meg.
Errôl is szól Eva Grliy Emlékezések címu könyve. Az olyan emberekrôl, amilyen az ô édesanyja volt, aki nagyvárosból (kivált a mi akkori fogalmaink szerint) érkezett a szarajevói mahalléba (városnegyed), egy teljesen ismeretlen és idegen környezetbe. Csak e feljegyzések írása közben - bevallom, kicsit túl késôn - kezdtem komolyabban elgondolkodni annak a fiatal nônek a helyzetén és viselkedésén, akit a sors, házassága és végeredményben saját bátor döntése hozott a világnak egy olyan részébe, ami teljesen különbözött attól, amit otthagyott. És amilyen az édesapja is: Az évek folyamán apám számos barátságot kötött muzulmánokkal, szerbekkel, horvátokkal, zsidókkal. Néhányan ahbabának, mások barátomnak, voltak akik földimnek hívták. ˇSljivovicát (szilvapálinkát) és szilvát küldtek neki Brçkóból, füstölt húst Jajcéból, kajmakot (tejszínt) Prozorból és Gornji Vakufból.
Ennél többet nem tudok mondani. De még egy mondatot mégis. Egy idézetrészletet, néhány szót… Térdepelni: ez az egyetlen és a legtöbb.