A szerelem próbája

(...) Legjobb napjaim akkor voltak, ha anyámat vagy nagyanyámat rávehettem, hogy ezt elénekelje nekem. A konyhában, a konyhaasztal mellett. Ott szerettem, ha énekelnek nekem, félhomályban, tavaszelő késő délután. És megnyalni a szám szegletét, a sót. Azt gondoltam, ez a szerelem, ez a dal. Nagyanyám kicsit művészieskedő (magunk közt, a háta mögött Marlene Dietrichnek hívtuk, nem annyira azért, mert tagadni sem tudta volna, hogy sváb, sokkal inkább színészi hajlamai, dáma-szerű kéztartása miatt, ahogyan a cigarettát szívta, de előbb! Jaj, hát a nagyapám, apám majd' belehaltak, ahogyan eléjük tartotta, a szemük, az orruk elé tolta a cigarettáját, hogy tüzet adjanak, aztán beleszívott, kacsintott dévajul, de hidegen) hangja önmagát élvezte, olyankor nem indultak el a könnyeim, de anyám alt hangja, szomorú rezgései a pilláim alá kúsztak, ott remegtek, mígcsak el nem indultak, eret nem vágtak maguknak arcomon a könnyeim.

Hogy el kell szakadni, az a szerelem. A bizonytalanság, a háború, a forradalom, az szüli a szerelmet. Így tudtam. Amikor Omišon először nyaltam meg a szám szegletét, megszédültem. A fejemen sárga-fehér kockás kalap volt, a copfjaim vizesen csüngtek a vállamra, visszafordultam, belepipiskedtem a vízbe, átpipiskedtem magam a kavicsok és fekete sünök között, és keresni kezdtem a sót. Nem lehet látni, erről nem tudtak meggyőzni a szüleim. Legszebb, legmeghatározóbb élményem itt ért, el is határoztam, meg nem halok addig, míg rá nem találok magam is: hajnalban, négy óra, fél öt körül ébredtem minden reggel, s a másik ágyon nem láttam a szüleimet. Már kiáltani akartam, de aztán a zöld függöny bordűrjei mellett, a teraszon megpillantottam őket, a felkelő napba néztek mozdulatlanul, és apám átölelte anyám vállát. A sótól - a hajmosás ellenére is - homokszínű papírzacskóként zörögtek a tincseim, úgy hittem, eltört a fejemen, a fejemben valami, most elájulok, szüleim a napba szállnak, én meg széttört hajjal, homokszínű tincs-cserepekkel repülök utánuk, amit éreztem, az volt a teljesség.
A szerelem próbája a tenger mellett történik meg.
Szél viszi messze a fellegeket - akár egy szakadatlan, halálos hullámzás.
1990. augusztus 31., péntek
Azt hittem, nem sikerül hazakeverednem. Karadjordjevóban megismerkedtem egy muzulmán lánnyal. Ittunk egy kávét, amíg vártam a vonat indulását. Azt mondta, a nála fiatalabbaknak nem adhattak muzulmán keresztneveket. De ennek hamarosan vége szakad. Elég ijesztően beszélt, vagy én éreztem furcsán magam. Repülővel körözni Dubrovnik felett, aztán meg egy hajnali busszal ellopakodni onnan. Sok ez az év nekem. Túl sok. Aztán a vonat, ami órákig vesztegelt a nyílt pályán, a buszok, suttogó emberek. A kerülő, büdösödő halak fehér nejlonzacskóban. Szarejevó és Zágráb. Szép kis hazafelé út. Vettem egy karton Cartier-t. Fehéret. Száraz és büdös. Mintha nagylánykodni próbálnék a palicsi diszkóban, nálam alacsonyabb fiúk hívnak moziba. Az érzés száraz és büdös. Istenem, ezentúl, ha meghallom a szót: tenger, mindig Knin fog eszembe jutni? És ez a hazafelé út? A felrobbantott sín? Nem lehetne egyszerűbben élni? Mediterrán szivacsnak lenni? Azt hiszem, ami a fejemben, a hajamban, rövidre nyirbált tincseim közt zörög, az nem só, hanem homok. Sárga, drága, bácskai homok.
Tengerre magyar! Szegény nagyapám szólt így minden évben, hogy a piros NSU-t, a Princet le kellett vezetnie nagyságos nagyanyám kívánságára valamelyik tengerparti szállodába.
Nem hiszem, hogy tovább írom ezeket a följegyzéseket. Félek, generálják a rosszat. És nem fáj, hogy Knin után távolabb került a tenger, elérhetetlenebb lett. Nem fog hiányozni, úgy érzem. De félek. Nekem a tengernél több vesztenivalóm a bácskai homok. Itt akarok meghúzódni. M.J. szerint háború lesz.
Még jó, hogy nincs szerelmem. Megélném, átélném a dalt: ,,szél viszi messze a fellegeket..." M.J. azt mondja, akkor elmegy innen. Hihetetlenül hangzik. Nemrég még a Képes Ifit terveztük újvidéki albérletében. Persze nem ő lett a főszerkesztő.
Különben abban bízok, hogy valahogy megoldódik. '87 októberében jobban féltem. Ahogy a tévében hömpölygött a tömeg. Akkor éreztem először, hogy nekem ehhez az egészhez semmi közöm. Idegenséget és megkönnyebbülést éreztem.
Háború és forradalom előtt jól látni az embereket, a várost, a tárgyakat, amelyek körülvesznek, ahhoz különös bátorság kell. Bennem nem volt meg ez a bátorság. Félbehagytam a jegyzeteket, és nem csak azért, mert nem éreztem fontosnak, vagyis jónak a mondatokat, hanem azért is, mert gyönge voltam: úgy szédelegtem át a következő évtizeden, akár egy lipántos csirke. Szédelegtem és kapirgáltam a homokos udvarban. A tenger egyre messzebb került. Ennek magánéleti okokból örültem: minden szerelem, amelynek a tenger volt a próbája, megbukott. Hát lehetett némi reményem, amennyiben távolabb kerül a tenger. Bár úgy sejtem, leginkább én buktam meg. Nem éltem meg elég intenzíven a homokot ahhoz, hogy el tudjam viselni a tengert. Ami tőlem, poros bácskaitól mégiscsak idegen. De ugyan honnan tudhattam volna? A tenger ünneplésével nőttem fel. Mint errefelé mindenki. És azon percig sem gondokodtam, az enyém-e, sajátom-e a Jadrán? Jobban hozzám tartozik-e, mint tartozott Ottlikhoz és Füsthöz? Vagy Kosztolányihoz másként tartozott, mint emezekhez?
Rámzúdúlt a Jadrán és összetört engem, nem maradt belőle más, csak az omisi napfelkeltében összeölelkező szüleim alakja.