A spanyol menyasszony (Lány, regény)

"Már csak a szíve és a kisszíve volt hátra, azokat is lefejtette a bélről, a kezén a hideg zsírcseppek táncot jártak, ahogyan az ütőérbe vágott, hogy az alvadt vért eltávolítsa. Elég sok alvadt vér volt a szívében, ahhoz képest, hogy milyen kicsi."
Miután valamennyire sikerült megnyugtatnom a férjem, beparancsolt a szobámba, ahonnan az ő engedélye nélkül nem jöhetek ki. Szerinte rendjén való dolog egy szoptatós anyával az ilyen viselkedés. Nem számítottam arra, hogy ilyen gyorsan fog bekövetkezni.
"Már csak a szíve és a kisszíve volt hátra, azokat is lefejtette a bélről, a kezén a hideg zsírcseppek táncot jártak, ahogyan az ütőérbe vágott, hogy az alvadt vért eltávolítsa. Elég sok alvadt vér volt a szívében, ahhoz képest, hogy milyen kicsi."

Miután valamennyire sikerült megnyugtatnom a férjem, beparancsolt a szobámba, ahonnan az ő engedélye nélkül nem jöhetek ki. Szerinte rendjén való dolog egy szoptatós anyával az ilyen viselkedés. Nem számítottam arra, hogy ilyen gyorsan fog bekövetkezni.
Én, azt hiszem, lényegileg még szűz vagyok, mondtam neki, amire lerakta a kést és behúzta a függönyöket. Reggel kint voltam az udvaron, míg a csirkevágás zajlott. Itt nem úgy csinálják, mint mifelénk. Zajosabban, nyeglébben, felvágósabban, minta esemény volna a tyúk nyakának elmetszése, valami ünnepély-féle. Mindketten ott sürögnek a hátsó udvaron, egyik elkapja, a másiknak adja. Azután bemegy. Ezt nem értettem. Ez rááll az egyfelé fordított szárnyaira, felfelé húzza a nyakát, aztán egyetlen mozdulattal elvágja. Kibukkant a gégéje, egy fehér, vékony csövecske himbálózott a levegőben, nem találva vissza a helyére, de a ráspriccelő vértől egyre gyorsabban mozogva. Veron elengedte a tyúkot, hogy odahozza a forróvizet, mert nem győzte kivárni a másikat. A tyúk pedig kiugrott a vájdlingból és rohanni kezdett körbe az udvaron, a disznóparéj és a többi gaz között, nem volt célja, nem volt ereje, nem is élt, csak futott. Elnéztem a mozgását, előbb a fejének, aztán összevérzett testének a mozgását, rángását, futását. Nem mondhatom másnak. Veron majdnem leejtette a forróvizet, annyira megdöbbent a látványtól. Aztán utánaeredt és rávetette magát, nem akarta, hogy szenvedjen tovább, ezt mondta később a konyhában, amikor a nyakáról mosta le a vércsíkot. Az embernek, ha bármilyét megvágja, az ujját vagy a körömágyát, a nyaka mindig bevérződik. Nem tudom, miért. Állítólag attól nem lesz rosszabb a húsa, nem úgy van, mint a disznónál, vagy úgy volna, ha szenvedett volna, de döglött volt, ezt biztos. Nem is volt már benne vér, amikor futni kezdett, azt fölfogták a fehér tálba, azzal sietett Ágnes a konyhába, s úgy volt, visszafelé a forróvizet hozza.
Nem tudom, miért maradt el olyan sokáig. Veron ráöntötte a forróvizet a tyúkra, de attól olyan büdös lett, hogy elgyöngültem, pedig azt hittem magamról, én mindent kibírok.Nem bírhatatlan volt a szag, hanem alattomos. De erre volt szükség, hogy leránthassa a tollakat. Megkopassza a csirkét. Errefelé így csinálják.
Miután leforrázta, a nagyobb tollakat húzta ki a szárnyából, aztán következett a fara és a törzse. Amikor az összes tollat kikapkodta, következett a tokozás. Addig dolgozott apró, hirtelen mozdulatokkal a csirke testén, míg teljesen sima nem lett a bőre. Akkor hideg vízben megmosta. Bevágta a bőrt a nyakánál, helyet csinált, majd kiszakította a bögyét a gégéjével együtt. Újra megmosta, bal kezébe fogta, félig beleért a hideg, zsírcafatokkal teli vízbe és a hasánál felvágta. Óvatosan kifeszítette és kihúzta a belét. Minden rajta csüngött. Szürke és rózsaszín volt a belek színe. Félrerakta és a püspökfalattal folytatta, azt alaposan körbevágta. Amikor ezzel megvolt, a mutatóujjával jó mélyre benyúlt a bordák között és kikaparta a tüdőt. Nem egyben jött ki, ezen kicsit bosszankodott. Újra jól megmosta a csirkét, és a tálba tette. Amikor kihúzta a belet, az olyan hangot adott, amilyenre nem voltam felkészülve. Vákuumos hang volt, hasonló a tejleszívó pumpa hangjához, de mégis másmilyen. Cuppanó, de hideg. A belekről lefejtette a zúzát. Kihámozta a hájból, fölvágta, kipucolta belőle a darát, a szürkés belső falat lehúzta. Aztán a májat vette le, egészen könnyen megadta magát, csak egy vékony fonal fűzte a belekhez. Óvatosan, nehogy belevágjon, eltávolította az epét. Már csak a szíve és a kisszíve volt hátra, azokat is lefejtette a bélről, a kezén a hideg zsírcseppek táncot jártak, ahogyan az ütőérbe vágott, hogy az alvadt vért eltávolítsa. Elég sok alvadt vér volt a szívében, ahhoz képest, hogy milyen kicsi.
Engem az egész művelet roppantul lekötött, el is feledkeztem Ágnesről. Később sem kérdeztem rá, merre járt, miért nem hozta ki a forróvizet. Pedig nagyon érdekelt, lopva figyeltem a járását, hátha elárul valamit, elárulja magát. Jártam utána a szobákban, vonultunk az utcával párhuzamosan, a három pár ablak és a girhes fák az előudvarban, azt juttatták eszembe, hogy vonaton ülök, pillanatokra ez jól esett, de aztán kezdődött minden elölről, Ágnes elindult én pedig utána, fixíroztam a mellét, tudom, hogy azt tettem, lestem a nyakát, tán nyomokat kerestem. Semmi nem változott az első pillanat óta, hogy átléptem a küszöböt. A férjem el volt ragadtatva, ám nála soha nem tudni, valóbani-e a rajongása, vagy estére a zongora előtt ülve, ha kedvében akarnék járni és azt mondanám, tetszik ez a ház, kigúnyolna és megpödörné a bajszát.
A macska, miután Veron mindent leszedett a belekről, ami a levesünkbe való, megkapta a szürke és rózsaszín, büdös beleket. Élvezettel húzta magával a bokor aljába. Apró göröngyök tapadtak a nedves anyaghoz, a naptól megperzselődött fűszálak. Csíkot hagyott a porban. Néhány kiszabadult tyúk is utánaeredt, a macska előlük menekítette a bokor aljába zsákmányát. A szárnyasok hangoskodva visszavonultak, a macskát pedig alig néhány perccel a kút melletti ágyásban láttam viszont, oldalára dőlve napozott, óriásira duzzadt hasa békésen emelkedett. Hányingerem támadt.