A borítékolt gombolyag

Néha úgy érzem, nem akarok már mindent elmesélni. Mintha csökkenne a vágy a történetben kuksoló titok megkaparintására. Mintha elillanna a szöveg nyújtotta érzéki élmény. Óvatoskodó lettem, tapogatózó, jaj, nem is tetszik, hajam a fejbőrömhöz tapad, unalmasan, lustán. Az ébredéskor égnek meredő, a történet felé antennaként tapogatózó hajcsomóim, amikor megfésülésekre se jutott idő, húztak a szavak, csak egy korty kávé - nehezen ébredek -, hogy tudjam, ez már valóságos történet, nem álom, és nem hazudok, mire a számítógép zúgni kezdett, a gyomrom összerándult a gyönyörűségtől.
És most ennek vége. Már nem akarok mindent elmesélni. Nem néha, de állandóan így érzem. Kompromisszumot akarok kötni. Tudom, hogy régebben ezt a szót gyűlöltem a legjobban, megalkuvásnak tartottam, jaj, a szövegeim elleni támadásnak, azok elárulásának. Hát a könnyek miatt. Mert kompromisszum nélkül sósak az éjszakák, de megvigasztal a reggel édes gyönyörűsége, amikor a szöveg megérinti a mellem. Alatta lapul a lelkem. Ezt nem akartam elárulni. Már nincs így. Kompromisszumot akarok kötni. Egy penelopéi pulóvert. De hogyan kell ezt a történetekkel? Kifejteni nem lehet. Megsemmisíteni nem akarom. Csak éppen nem akarok mindent elmesélni. Mert attól félek, hogy üres maradok. Évek múlva arra ébredhetek, hogy nincs mitől lázas remegést éreznem. És talán éppen akkor, amikor mást már úgysem tehetnék, amikor annak jönne el az ideje, hogy lassan és ráérősen beballagjak a szövegbe és ottragadjak, akár napokra is, fel sem állva a gép mellől - öreg emberek keveset alszanak, a telefonjuk se csörög -, akkor válok üressé. Ezért nem akarok mindent elmesélni.

Tartogatni volna jó, akkorra hagyni ezt a lázas remegést, a fáradságot, jaj, a szavakat. Apró gombolyagokat tekerni szavakból, és elrakni őket, színük, vastagságuk szerinti csoportokba rakni őket egy vesszőkosárba. De csak a kifejtettekből lehet gombolyagot csinálni, és én nem akarom kifejteni a mondataimat, jaj, lehetetlen úgy írni, hogy ne váljék szöveggé, hogy a felhasznált szavakat gombolyagba tekerjem, s közben ne fejtsem ki a történetet, jaj, mennyi fonalam lehet még, miként nézhetek magamba, hogy meglássam, ez a hastáji feszülés vajon hány méter fonalat jelent a belek között, és vajon az is olyan okosan van elrendezve mint a bélrendszer, vagy - amitől félek - csak belémkerült húsz méter? És az mennyi szöveghez elég? És mennyi szó van húsz méter fonalban? És hogyan fog kijönni belőlem, ha mégse sikerül, hogy ne meséljek el mindent?
Csak a felhasznált szavakból lehet gombolyag. A felhasználatlanokból készült neve motring. A motringnak - ellentétben a gombolyaggal - ismerni a súlyát. Persze, tudom magam is, hogy ez lenne a megoldás: egy évre 15 darab 5 dekás szómotring. Ha 70 éves koromig élek, 600 darab szómotringra van szükségem ahhoz, hogy halálom pillanatáig írhassak. Azt már könnyű kiszámítani, hogy az 3000 deka szó. Csak azt nem tudom, hogy minden szó ugyanannyi grammot nyom-e. A sárga és szomorú szavak vajon nehezebbek-e a cukros jelzőknél? És jaj, arról sincs adatom, egy-egy szövegembe hány deka szó kerül bele. Ha az egyes szavak súlyával tisztában lennék, akkor persze lemérhetném egy-egy történet szavainak súlyát, de csak utólag, megírás után. Újra ott tartok, ahonnan elindultam, nem tudom, mennyi fonal van bennem, meddig lesz elég. És mi lesz, ha egy reggel üresen ébredek.
Nem akarok mindent elmesélni. Félek, jaj, nagyon félek. Én azt szeretném, hogy telis-teli legyek színekkel, formákkal, szagokkal, érzésekkel, könnyekkel és nevetéssel, ahogyan egy tisztességes és rendes nő lelkéhez illik, hogy amikor egy reggel a ráncaimra ébredek, és arra, hogy senki nem szól hozzám, akkor meséljenek nekem a történeteim, elmondják magukat nekem, én meg hallgassam, csukott szemmel és elmélázva, zokogva és dühösen.
Nincs aki segítsen. Senki nem tudja megmondani nekem, hogyan fejtsem föl a történeteim szófonalát úgy, hogy közben megmaradjon a szöveg, de a szavak színek, illatok szerint formás gombolyagokban visszakerüljenek a lelkembe, hogy ha jaj, egy reggel történet nélkül ébredek, akkor ott legyenek bennem, nem hosszú fonal formájában a beleim között, remegéssel töltve el és írásra kényszerítve, de apró kerek formában, a mellem alatt, ahol a lelkem van. Szógombolyagok feszülnék egyre öregedő melleim alatt.
Nyomoztam én ebben az ügyben, nem hagyom magam, mondhatom, utolsó erőmmel küzdök a megmaradásért, a fönnmaradásomért, élni akarok, jaj, nem csak írni, hogy amikor aztán már nincs mit írni, rádöbbenjek, hogy nem is éltem, értik ugye, a problémámat, nekem most mást kellene csinálnom, csak ez a kényszer a beleim között, ez nem hagyja, hogy másként legyen, és itt a baj, mert ha életem végéig elegendő a szövegfonal, akkor nem is veszem majd észre, hogy nem éltem rendesen, de ha nem? Ha üresen ébredek egy reggel? És nem lesznek emlékeim? Mert semmi mást nem tettem, csak írtam a történeteimet, bolond hősök nyomában kajtattam, szavak kutyáival szaglásztattam utánuk, és velem közben semmi nem történt, a napjaim csak olyképpen mérhetőek, hogy "eszembe jutott, hogyan oldjam meg Gruber Emma találkozását az ügyvéddel, aki nem tudja, hogy Emma, a türelmes nő egy asszonytigris lett, és úgy döntött, elmondja a véleményét a férfiak zoknijának kitágult gumijáról". Akkor mi lesz? Hát mi közöm van nekem a Gruber Emmához? Mi közöm lehet hozzá, ha nem tudom, hogy amikor leírtam az ügyvéddel való találkozását, sütött-e a nap, jókedvű volt-e a gyerekem kutyája, hogy ne terheljek senki magánéletem egyéb részleteivel.
Tehát, nyomoztam én ebben az ügyben - a fonal ügyére gondolok -, jaj, hogy is ne tettem volna, hisz tele vagyok félelemmel, de minden sokkal bonyolultabb, mert a múltkoriban az történt, hogy olvasni kezdtem egy verseskönyvet: Már maga sem tudta, mióta hordja táskájában a rózsaszín borítékot. A levél más-más részleteit nagyította ki a reggeli indulás vagy éppen a villamos kényszerű ácsorgása, amikor a csiga lecsúszott a vezetékről. És itt kezdett bonyolultabbá lenni minden, talán éppen ekkor kezdtem el félni, hogy üressé válok, kezdtem úgy érezni, hogy nem akarok mindent elmesélni, mert az jutott eszembe, hosszú idő után magam jutottam az eszembe, hogy régen, már nem is emlékszem, hogy mennyire, talán tíz éve, vagy még több, elképzeléseim voltak és terveim, vágyaim és céljaim, nekem, jaj, nem tudom, értik-e, de nekem. Például mindig rózsaszín borítékban küldtem a leveleimet. Ami föltételezi, hogy írtam leveleket. Hirtelen elszorult a szívem, mert valóban írtam leveleket. Vagyis voltam én, és voltak szavaim, meg emberek, akiknek mondani akartam valamit, hát rózsaszín borítékba csomagoltam a nekik szánt mondataimat, hogy örüljenek, szeressenek engem, haragudjanak rám, ez már lényegtelen.
Nagyon megijedtem. Nem is attól, hogy már nem vagyok, de attól, hogy azelőtt voltam. Mert eszembe jutott, hogy mielőtt megismertem a Gruber Emmát, a Hajnal Elzát és a többieket, azelőtt csak én voltam, rózsaszín borítékokba csomagolt szavaimmal, amelyektől vártam, várhattam valamit. És akkor, ahogy ott ültem kezemben a verseskönyvvel, az is belémhasított, hogy ha egyszercsak üres leszek, nem lesznek történeteim, akkor mi lesz velem? Ott fogok ülni emlékek és élet nélkül. Világosan láttam, jaj, hogy is magyarázzam, világosan láttam azt a valakit, aki én voltam, és sorra jártam a város papírboltjait, rózsaszín borítékot keresve. Akkoriban még nagyon divatosak voltak a naplementés, őszi avarban taposó párokat mintázó piros-sárga, meg a halvány rózsaszín, lányosan selymes tapintású borítékok, és a Sarah Kay-félék, de nekem egyik se kellett, csak a kemény tapintású, egyszerű rózsaszín, talán olvasmányélményeim miatt. Tatjana szépséges keménysége és Anna halálos, szerencsétlen butasága, meg Mrs. Dalloway majd én magam-ja. Az életre való várakozás hideglelős, idegborzoló érzése. Ehhez kellettek a rózsaszín borítékok. És most, hogy ez eszembe jutott, már arra is emlékszem, miért van anyáméknál a fiókokban annyi szakadt rózsaszín boríték, mindenféle papírfecnivel, szakadt szélű lappal. Mindent azokba raktam: gondolataimat, érzéseimet, benyomásaimat. A leveleket kihagyva, körülbelül húsz darab rózsaszín borítékban számolható az életem és emlékeim, aminek nyolc éve, amikor Palicson végig mentem a Hegedűs József utcában, és megismerkedtem Gruber Emmával, vége szakadt.
Mi történhet ezek után? Félek. Hát ezért érzem úgy, mintha csökkenne bennem a vágy a történetben kuksoló titok megkaparintására. Mert nem tudom, mennyi titkot fejthetek még fel, mennyi szó van bennem, hány méter fonal kígyózik bennem. És ha vége szakad, és ott ülök üresen? Igen, biztosan tudom, mióta beleolvastam abba a verseskötetbe, azóta bizonyosnak érzem, hogy üres leszek, hiszen eszembe jutott, hogy régen voltam. Én voltam. Rózsaszín borítékokba csomagolt érzéseim voltak. Lábam volt, amivel fáradhatatlanul jártam a papírboltokat, és lelkem volt, meg fejem, amivel terveztem, vágyakat, elképzeléseket gyártottam, és sárga meg lila bársonykák közt ültem a fűben a Városháza előtt 1984-ben, már erre is emlékszem, és azt hittem, az áprilisi föld illatától mindig boldog leszek, mert az élet, ha nem is érthető, de szép.
Nekem tudnom kell, hány méter történethez vannak még szavak bennem, mert én már nem gondolom, hogy szép az élet, viszont értem, pontosan tudom, hogy mit miért cselekszenek azok, akik bennem laknak, a létemet tekintik örökös albérletüknek, jaj, én csak az ő életüket ismerem, ha előbb fogy el a fonal, mint én meghalok, akkor az üresség kettőbe fogja tépni a testem.
De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy akkor ledobtam, az ágyam mellé hajítottam azt a verseskötetet, és újságot vettem a kezembe, az elviselhetőségért küzdve, úgy téve, mintha jó volna az ágyon töltött félóra, mintha élvezném a nyújtózkodást, hogy a hátfájásom arra kényszerített, felálljak a gép mellől. Az újságban pedig a következőket olvastam: ... hát néha ezzel a vágyakozó és bamba, töprengő és csodálkozó, merengő és kérdő tekintettel ajándékozott meg a kicsike fiam, miközben persze néha ő tartotta oda az arcát az arcomhoz... Nem ezt vártam volna az újságtól. Okos gondolatokat, tájékozódásbeli segítséget, hogy miről maradtam már megint le, ilyesmit. De egy ilyen gyönyörűséges írást, azt nem. Amit aztán minden ember, aki szülő, ismerhet, meg végképp nem. Mert régóta bizonyos vagyok én abban, hogy az igazán emberi, az egyszerűségében megközelíthető, ám szép szöveg közelíti meg leginkább az irodalom fogalmát. Mint ez az újságban. Mert egy ponton átfordul. És nem az apa és gyerek ügyéről szól.
Már nem is féltem, iszonyatosan rosszul éreztem magam. Fájós háttal feküdtem egy verseskötet és egy újság között, félig már kiderítettem Gruber Emma asszonytigrissé válásának okát, láttam magam előtt az ügyvédet, amint magatehetetlenül hátrahanyatlik a fotelben és nézi-nézi azt a nőt, aki talán Bovarynéért tesz mindent - bár annak, hogy tudatában van-e, még nem sikerült utánajárnom -, és a versolvasással kezdődött félelem iszonyatos méreteket öltött bennem, igen, talán abban a pillanatban kezdtem el számolni, hány gombolyagra lenne szükségem, ha 70 éves koromig élnék. Minek magyarázzam? Két, véletlenül választott szövegben az élet volt benne, azok valósága, akik a szöveget írták. Nem kitaláltak hősöket, hanem ők maguk váltak hősökké szövegeikben. És ez nem az elbeszélői nézőponttal magyarázható. Szörnyű volt a szembesülés. Mert ugye, ők mindig írhatnak majd, hiszen amíg élnek, hősük velük él. De mi lesz velem? Jaj, mi lesz, ha hőseim előbb halnak meg, mint én? Hát ezért nem akarok mindent elmesélni. Ezért akarok kompromisszumot kötni, megírt szövegeimet úgy fölfejteni, hogy szavainak gombolyagjait elhelyezzem magamban, a mellem alatt, ahol a lelkem van, az első üres ébredés reggelére várva; hogy akkor a szövegek meséljenek nekem. Mert élni, élni kell. De nem tudom, hogyan kell. Nem találom a módját annak, hogyan kell úgy fejteni, hogy a szöveg is megmaradjon. Jaj, mi lesz?
Nyomoztam én, erről akarok mondani valamit. Azonban nem könnyű. Mert nem csak arról van itt szó, hogy nem tudom, hány méter szövegfonal húzódik meg bennem, annál bonyolultabb a dolog, ahogy említettem is. A valóság, az élet miatt: az a rózsaszín boríték abban a versben: akár az enyém is lehetne; az a kicsi fiú a prózában: akár az enyém is lehetne; a helyzet még ennél is rosszabb: nem lehetne, hanem az enyém. Vagyis nekem is van. És ha képes lennék arra, hogy odahagyjam a hőseimet, akik léte a beleim között húzódó szövegfonal függvénye, cselekedeteik abból a gyomorösszerándulásból következnek, amit a számítógép bekacsolása előtti pillanatba érzek, ha képes lennék arra, hogy odahagyjam őket, és a magam rózsaszín borítékjai felé fordulnék, a gyerek felé, valóságomból, az életemből fakadnának a szövegeim, ihaj, akkor már mindegy volna, mennyi gombolyag, hány deka szó van egy szövegemben, csuhaj, nem is kellene megoldanom a megmaradt-de-fölfejtett problémáját, és írhatnék, a hajam újra égnek meredne ébredéskor, antennaként tapogatózna.
Úgy érzem, hogy valaki jött. De lehet, hogy csak a szívem dobogását hallom. Ezt a mondatot a naptáron találtam, sietős írással odavetve. A gyerek mondta, még a télen lehetett, az ágyon ült, én meg a gép előtt, apró szünetet tartott a két mondat között, és a másodikat kicsit vigasztalón, engem és magát vigyázón, a várakozásra berendezkedett emberek fényével a szemében mondta. Nekem erről nincs több mondanivalóm. De meg kellett próbálnom, mert a nyomozásnak csak akkor van értelme, ha megpróbáljuk magát a cselekedetet - esetünkben a valóság megírásakor történő átfordulás az irodalomba fonalhoz kötött fikció nélkül - véghezvinni. Nem sikerült, de tudom az okát. Mindjárt elmondom. Csak előbb olvasok egy keveset.
A vasútállomásnál azonban mindig ugyanazokat a sorokat olvasta: Melletted állok, és nézed a szép lányokat, igen, ez tetszik, ahogyan figyeled őket és én figyellek téged. Nem akartam semmit, csak pihenni egy keveset a legnehezebb rész, a gombolyag és a motring közti különbség elmondása előtt, és próbálni magam, milyen érzés vesztesként olvasni, olyan emberként, aki egy reggel üresen ébredhet. Milyen érzés találkozni írókkal, akik önmaguk hőseiként a mindig-írás állapotában léteznek. De azt én írtam, hahó, kiáltanék, abban a versben azt a rózsaszín borítékot én küldtem, még nagyon régen, talán tíz éve, amikor még én voltam, és írtam leveleket, "igen, ez tetszik", ez az én hangom, hahó, sose halunk meg, rikkantani kellene, rikoltani, észveszejtve, ha volna még hangom. De nincs. A hősöknek nincs hangjuk. A hősöknek csak szavaik vannak. Állj! Nincs itt semmi hiba. Ez a részlet még hiányzott a nyomozáshoz. Elmondom, rögtön elmondom, a nők és férfiak közti alapvető különbségről van itt szó, és most egy kicsit könnyebb is, mert ha egy reggel azzal kell szembesülnöm, hogy nincsenek emlékeim, mert nem volt életem, akkor előveszem ezt a könyvet, ez a néhány sor majd megvigasztal, bizonyítja majd, hogy valamikor én is voltam, elképzeléseim, vágyaim és terveim voltak, meg leveleket is írtam, rózsaszín borítékban küldve el azokat, mielőtt Palicson szembejött velem a Hegedűs József utca téli délutánjában Gruber Emma. Megnyugodva húztam végig a kezem a könyvön. Ránéztem az illusztrációra, és már egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy a saját táskámat látom a képen. Muszáj, hogy az enyém legyen, nincs még egy ilyen táska, pici és - noha a képen nem látszik - barna, Dubrovnikban kaptam a szüleimtől hat éves koromban. Az akkoriban divatos egészen hosszú szára lehetetlenné tette, hogy méltóságteljesen viseljem, bármennyire lerövidítettük, a térdemet verdeste, de én ragaszkodtam hozzá, az első naptól kezdve, ahogy megláttam, semmi mást nem kívántam, csak azt a táskát, olyan kitartással és makacs akarással, hogy megvették nekem, tíz évvel előbb, mint igazán hasznát tudtam venni. (Hasznát? Hiszen egy zsebkendőnél és lapos pénztárcánál egyéb nem is fér bele.) Dubrovnikból hazaérkezve Palicsra villamosoztunk, a nyitott kocsiban, én a vállszíjat szorongattam, hogy fölcsalogassam a táskát a térdem környékéről. Anyám megsimogatta a fejem, és azt kérdezte, tetszik-e nekem a táska, "igen, ez tetszik", válaszoltam, utalva arra, hogy azokat a piros műanyagból készülteket - nekem való méretük ellenére - gyűlölöm. Emlékszem, jaj, emlékszem, így történt. Eszembe jutott egy újabb emlék. Jó, hát legyen így. Ha majd üresen ébredek, előveszem ezt a könyvet, és emlékezni fogok. Az életem helyett egy rózsaszín borítékban elküldött levél, meg egy palicsi villamosozás emléke múlatja az időmet. Ha nem sikerül - és eddig nem tűnik másként - kompromisszumot kötni, és fölfejteni a történetek szavait, hogy gombolyagba tekerve a mellem alatt őrizzem őket, akkor ez a két emlék is elég lesz. Csak azt nem tudom, hogy véletlen-e. Mármint az, hogy az emlék Palicshoz kötődik, ahhoz a helyhez, ahol megszűnt a saját életem, köszönve Emmának és az őt követőknek. De ha nem véletlen (és a másikra: "igen, ez tetszik", ki se térek), akkor viszont szándékos. Kitaláltam? Már megint kitaláltam valamit? Akkor ki meséli ezt az egészet?
Nem akarom. Jaj, nem akarom, hogy így legyen. Legyen végre az enyém, a saját emlékem, az életem, a valóságom egy darabja. Hagyom. Ezzel később foglalkozom majd. Most fontosabb dolgom van. El kell mondanom a gombolyag és a motring közti különbséget. Azt, hogy miért nem használhatok motringot, noha az megoldás lenne a halálig tartó szövegírásra, hiszen pontosan beoszthatnék 600 darab szómotringot, ami 3000 deka szót tesz ki. És nem az a baj, hogy csak a megírt szövegekből tudom lemérni, hány deka szó megy bele, mert ha ekként döntök, akkor lemérem az eddigi szövegek szavait, és az elkövetkezőket beosztom 40 évre. Egészségi állapotomtól függően újraszámolnám a szavakat, vagyis beosztanám őket. Ha 10 év múlva halálosan megbetegednék, akkor regénybe használnám fel, ha meg 70 körül is tele lennék erővel, akkor napilapoknak írnék "kétflekkeseket". Az egyes szavak súlyából is következik egy kompromisszum; de nem ez a baj. Hanem - és ott vagyok, ahonnan elindultam - nem tudom, hány méter fonal van bennem. A motring meghatározott súlyú illetve mennyiségű fonal karikába gombolyítva vagy ∞ alakba csavarva. Ez utóbbi a végtelenhez hasonlít. A végtelen miatt mondtam, hogy az egész probléma mindennek a tetejébe még a férfiak és nők közötti alapvető különbségről is szó van. Mert egy nő csak zártan, bizonyosságban, biztonságban képes gondolkodni. Végtelen kizárva. (Ennek bizonyítéka az örökké, ami a nőnél minden ellentmondásosság ellenére a legvégesebb fogalom; ezért használják a nők az "egy darab ideig még" helyett az "örökké"-t.) Marad tehát a karikába gombolyított motring, amihez viszont nincsenek adatok. A már felhasznált fonal súlya és hossza viszont megváltozik, ezt tudja mindenki, aki fejtett fonalból próbált ugyanolyan pulóvert kötni, és ez a szavak esetében sincs másként. Ha már egyszer használtam azt, hogy "sárga csillám", akkor abba belerakódott minden érzés, gondolat, remény; hogy ettől könnyebbé vagy nehezebbé vált-e ez a két szó, csak akkor tudnám, ha lemérhetném, de nem tudom fölfejteni az egyszer már megírt szöveget. Viszont megírás előtt se mérhetem le, mert nem tudom, hány méter fonal van bennem, így az fonalon csüngő szavakhoz se juthatok hozzá.
Ezért nem akarok mindent elmesélni. Inkább tartogatni volna jó, jaj, a szavakat, de lehetséges-e ez? Vajon tudok-e lélegezni, ha elfojtom a vágyat a történetben kuksoló titok megkaparintására, a szöveg nyújtotta érzéki élmény átélésére. Ez az egész csak arra volt jó, hogy eszembe juttassa, régen, talán 10 éve még én is voltam, emlékekkel, vágyakkal, elképzelésekkel. De arra már nem volt elég, hogy rájöjjek: ha egyszer üresen ébredek, ezek a régenvolt emlékek életben tudnak-e tartani. Vagy ez is csak szöveg? Azok a sorok, melyekre itt először esik pillantásod, utoljára íródtak. Szeretnék velük még egyszer kísérletet tenni arra, hogy e részletes vizsgálódást, melyet ezennel rendelkezésedre bocsátok, levélformába kényszerítsem. Ezek a sorok tehát az utolsó soroknak felelnek meg, és együtt borítékot alkotnak. Talán nincs is semmi baj. Talán ez az egész egy rózsaszín boríték, csak még nem tudom. Majd egyszer.