„Nekem Szabadka a dolgom”

BESZÉLGETÉS LOVAS ILDIKÓVAL
– Írtam néhány szöveget, ami úgy tud Szabadkára vonatkozni, hogy közben (tárgya
okán) átöleli a világot...” – írta egyik novellájában, amelynek címe éppen az, hogy Szabadkáról.
A külső és belső világ élményét tehát ez a világ jelenti Lovas Ildikó számára? „A végtelen
merülés lehetőségét”? – ahogyan Kontra Ferenc kérdésére válaszolta.– Az őszinteséget érzem az egyik legfontosabb meghatározónak, amit az irodalom,a szövegírás esetében inkább hitelességnek kell neveznünk, de a lényegen ez mit sem
változtat. A hiteleset, hihetőt, a valóság egyik megtörténhető lehetőségét írva történeteimben
valóban Szabadkához kötődöm, de ennek csak külső, látható, életrajzbeli oka
szabadkaiságom. A belső és láthatatlan, az írások szövetéből kifejthető ok, hogy nem
egy választott valóságot írok, hanem a megtörténhetőt. A kettő közötti különbséget
talán úgy lehet megfogalmazni, hogy a megtörténhető írásakor leginkább az okokra,
a mozgatórugókra, a lélekmozgás irányító rezdüléseire figyelek, a választás mozzanataira
helyezem a hangsúlyt. Mintha egyfolytában kívülről figyelném azt, aminek megírása
feszít engem. Olyan ez valóban, mint hosszan sétálni egy évtizedek óta ismerős városban,
amiről bármennyit is tudunk, elegendőt mégsem: vagy tudom én, hány asszonyi
fájdalom úszott végig a reggeli köddel a klinker-téglák fölött? A választott valóságot
írni sokkal édesebb lenne, az lehetővé teszi az elmerülés, a belemerülés számtalan módját,
a hőssel való azonosulást. És itt kell újra visszacsatolnom Szabadkához: ebben
a látszólag tunya, alföldi, poros-boros városban irtózatos erejű érzelmek harsognak,
szinte ketté feszítik az itt élőket. Szabadkán semmi nem történik, holott egyfolytában
mindenféle áldott-átkos varázsával űzi és visszatartja embereit. Ennek a nyomában
járok, amikor a megtörténhetőt írom, kutakodom, nyomozok, életrajzokat és provinciális
pletykaságokat jegyzek fel magamnak. És úgy hiszem, egy kicsit a magam nyomában
is járok, a bennem meglévő feszülések okát keresve. Így valóban Szabadka
jelenti a külső és belső világ élményét. Azt azonban már nem szeretném megtudni,
hogy vajon Szabadka miatt választottam-e a szövegírásnak ezt a módját. Vannak dolgok,
amiket csak körbejárni szabad, a közepükbe célozni sohasem.
– Szinte minden írásának hátterét ez a város adja, de első kötetének, a Kalamárisnak
indító novellája, a Levelek a háborús Szarajevóban, a menekülés kilátástalanságának leírásából
építkezik. Minden bizonnyal oka volt annak, hogy ez nyitja az írásai sorát.
– Talán azon írók körébe tartozom, akik látszólag nem vagy keveset írnak a mindennapokról,
a közvetlen valóságról. Ha ez így van, ennek oka annak a számomra szükséges
távolságnak a megkeresése, amely lehetővé teszi, hogy a mondatokat csak másodsorban
vezéreljék érzelmeim, elsősorban pedig azok az elméleti eljárások, esztétikai
megfontolások, amelyek a szöveget irodalommá teszik. Amikor a Kalamáris szövegei
születtek, 1993-ban és 1994-ben, már nem csak szavakat, de közvetett-közvetlen tapasztalatokat
is jelentett a háború, a félelem, a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság. Ami
azzal az országgal történt, amelyben felnőttünk, látszólag rajtunk kívül, tőlünk távol
zajlott. Városok sokaságából tűnt el az élet lényege, annak hite, hogy irányítani és tervezni
lehet. Mondom, látszólag rajtunk kívül történt mindez. Fizikailag valóban nem
52 tiszatáj
kellett futnunk az orvlövészek elől, a fizikai megsemmisülés félelme csak a szorongással
teli várakozás szintjén volt jelen. Nem hiszem, hogy jogom lett volna elképzelve megírni
azt, amit például a szarajevóiak átéltek, viszont meg kellett és meg is akartam írni
azt a tömény félelmet, bizonytalanságot és kilátástalanságot, amit azokban az években
már igencsak ismerhettünk. Első kötetem indító szövegében Szarajevó jelenti mindazt,
ami elveszett számunkra és mindazt, amiben meg kell tanulnunk élni.
Mindezt persze így utólag már el lehet mondani. A lényeg mégsem ez, hanem az,
hogy 1992 februárjában néhány hétig Szarajevóban voltam, és bár jól, mégis hihetetlenül
furcsán éreztem magam. Régi és új ismerősökkel kávéházakban, színházban ülve
olyan volt, mintha el sem szakadt volna bennünk semmi már egy-két évvel korábban,
aztán valaki azt mondta: „észrevettétek, mostanában milyen sok a gazdátlan kutya?”,
és hirtelen összeszorult a szívünk, a gyomrunk. Ezt az érzést próbáltam megírni. Azt,
hogy féltünk: mert elveszítettünk valamit, mert még sokkal többet elveszíthetünk,
mert nem tudjuk, lehet-e így élni.
– „...lassan már nem mernek megszólalni az utcán anyanyelvükön”... – írja egy helyen, de
ez a probléma mégsem kap szerepet novelláiban. Kikerülhető volt ez a téma az elmúlt években?
– Az idézett mondat egy olyan szövegből való, amely hatvan-hetven évvel korábban
történik, és egy másfajta félelem megfogalmazása. Novelláimban azért nem kap szerepet
ez a téma, mert nem érzem magamhoz közelinek. Nem tudok olyan módon gondolkodni
Szabadkán, amely mindig is több nyelvet, vallást és kultúrát magába nyelő,
befogadó város volt. A felvetett témát nem kerültem meg, hanem másként közelítettem
hozzá. A másság iránti tolerancia síkja felől lépkedek, ami azt jelenti, hogy vannak
dolgok, amiket egyértelműnek tartok. Így egyértelműnek tartom, hogy a városnak,
amelyben élek, több nyelven több neve van, és nem tartom megkérdőjelezhetőnek
egyiket se. Íróként csak így tudom tenni a dolgom. Az, hogy az anyanyelvemen „élek”,
olyan egyértelmű számomra, mint a lélegzés, és kívánnám, hogy ezzel mindenki így
legyen. Ha mégsem, akkor a fejekből hiányzik a tolerancia. Számomra tehát nem az
anyanyelven való megszólalás a téma, azt magától értetődőnek tartom, hanem azok
a gyűrűzések, amelyek oda vezethetnek, hogy elvész a nyitottság, a más nyelv, kultúra
iránti tisztelet. Ezért is fontos Szabadka: róla írva a különbözők együttélésének, a változó
idők másmilyen lehetőségei szerint megvalósítható toleranciának is egyfolytában
a nyomában járok. Ha kicsit is ismerjük ennek a városnak a történetét, tudjuk: sajátságosan
bölcs. Ha a történelem kegyetlen pillanataiban történtek szörnyűségek, azok elsősorban
a kívülről jövő erők miatt történhettek meg. Minden író másként érzi magáénak
ezt a problémát, másként közelíti meg. A bajok akkor kezdődnek, ha elveszik annak
szabadságát, hogy erről a problémáról mindenki a maga módján írjon.
– Ugyancsak a Kontra Ferencnek adott interjúban mondta: „... szeretném elsajátítani az olvasás
tudományát, hogy egyszer becsületesen tudjak írni is. Becsületesen az irodalommal szemben.”
Szokatlan ennek a három fogalomnak ilyesfajta társítása. Hogyan kell ezt értelmezni?
– Ha szokatlan is, csak azt tudom mondani, hogy úgy kell értelmezni, ahogyan
mondtam. Az újvidéki magyar tanszéken diplomáztam, ahol azt tanultam meg – kiváltképpen
Bányai Jánosról és Thomka Beátától –, hogy az olvasásnak tudománya van.
Irodalomtudományi és irodalomelméleti órákon a hallgatók a szövegekkel foglalkoznak,
azt a tudást próbálják elsajátítani, ami lehetővé teszi a többszintű olvasást. Nem
hiszem, hogy ezt be lehet fejezni a diploma megszerzésével, nem hiszem, hogy bármikor
is a végére lehet járni. Az olvasásban szerzett tudással újra és újra vissza kell térni a szö2000.
április 53
vegekhez, feltárni azok szépségét – mélységének szintjeit. A műalkotás egyik ismérve,
hogy mindig nyújt valami újat, de persze csak akkor, ha megfelelő befogadóra talál. Az
olvasás, ha tetszik, újraolvasás tudományának elsajátítása alatt önző módon saját elmém
és lelkem gyarapodását is értem. Ebből következik a másik fogalom, az írás, a becsületes
írás. Talán húsz-huszonéves éves lehettem, amikor első próbálkozásaimat papírra vetettem,
és elborzadtam az eredménytől. Úgy hittem, szörnyű és elkeserítő szöveg születik
akkor, ha belenézünk érzékeny lelkünk kútjába, és mondatokba öntjük, amit ott találunk.
Az alkotó sajátos érzékenysége, szenzibilitása, a reagálás a világra nem kétséges,
a baj akkor kezdődik, ha ezt az érzékenységet tartja megírandónak. A szenzibilitás az
író eszköze (adottsága?) és nem célja. Ha nem párosul – lassan megszerezhető – szakmai
tudással, legfeljebb egy széplélek kapálózása lesz, amit megír. A becsületes írás nem egy
kellemes tevékenység, hanem munka, mégpedig olyan, amit nem akkor kezdünk el és
hagyunk abba, amikor kedvünk tartja, hanem amikor a bennünk feszülő energiák lehetővé
teszik. Az irodalommal becsületesnek lenni azt nem a múló édes szorongást jelenti,
amit akár íráskor, akár olvasáskor érzek: ha egy pillanatra is elfelejtem, hogy nem
magától értetődő, nem vagyok vele becsületes. Nem tisztelem.
– Novelláiból kiderül szenzibilitása, fogékonysága a nagyon csendes dolgok iránt. Sohasem
csábította a versírás?
– Nem. Hiányzik belőlem a versíráshoz szükséges belső fék. Vagy éppen a megmutatkozás
lágysága. Talán minden hiányzik belőlem, ami a versíráshoz kell. Leginkább
a szavak. Nem versben látom a szavakat, hanem prózában.
– Írásaira jellemző műfaji meghatározás lehet az, hogy „esszénovella”. Első kötetében
inkább a „versnovellák”, a másodikban – A másik történetben pedig az esszénovellák
kaptak helyet. Találónak érzi ezt a minősítést?
– Az esszénovella meghatározást teljes mértékben elfogadom, és megtisztelőnek találom,
ha úgy tartják, hogy sikerült megvalósítanom. Mivel a megtörténhető lehetőségét
akartam körbejárni a második könyvemben, az valóban akkor sikerülhetett, ha
a novella keretein belül képes voltam távolságteremtésre, a „nyomozás” lefolytatására,
hogy kibogozhassam: az elágazó ösvények közül miért éppen azon megy végig a novella
hőse, amelyiken. Azt szerettem volna, hogy a lineáris olvashatóság mélyedésekbe,
kátyúkba, árkokba, kutakba bukjon, és hosszanti irányba is olvastasson, ne csak
a szöveg befejeztével vetődjenek fel kérdések, hanem közben is meg-megállítsák az
olvasót. Ehhez feszültségi pontokra volt szükségem, olyan szerkezetre, amely elbírja
a hősön kívül álló, de az ő mozgását meghatározó gondolatokat, kutakodást, kint is és
bent is kellett lenni a szövegben. Ha ebből esszénovella lett, vállalom.
Ami az első kötet novelláit illeti, úgy érzem, azokban készültem fel az előbb említett
szerkezet megcsinálására. A feszültségi pontokat a sorok zenéje jelentette, a folyó szöveget
egy-egy finomra csiszolt sor akasztotta meg. Nem szándékoztam versnovellákat írni,
inkább a nyelvben számomra rejlő lehetőségeket kutattam, azt próbálgattam, mennyit
bír el a próza úgy, hogy ne sérüljön a történetiség, de az mégis több legyen a közvetlenül
kimondottnál, viszont távol tartsa magát a köznapi valóság súlyától. Mivel akkor kezdtem
írni, amikor szinte minden felborult és kifordult körülöttünk, el kellett döntenem,
hogyan viszonyulok ehhez. Úgy döntöttem, elsősorban arról szólhatok, ami alkotásra
késztet, és írásra kényszerítene normális körülmények között is. Ugyanakkor nem
akartam megkerülni a mindennapi valóságot, a félelmet, bizonytalanságot, a menni vagy
maradni kérdését, de nem kívántam ezt helyezni a középpontba. A mindennapok ránk
54 tiszatáj
tenyerelő dolgait mint feszültségi pontokat akartam belevinni a saját törvényei szerint
alakuló történetekbe. Az első kötetben ezek a feszültségi pontok inkább érzések szintjén
fogalmazódnak meg, ezért nevezhetők versnovelláknak a kötet szövegei, míg a második
kötetben inkább az értelem álarca mögé rejtettem az érzelmeket, azért lettek azok
esszénovellák. Talán azt kellene mondanom, hogy minél közelebb kerül a „rossz”, annál
inkább rejtőzködöm. És ez így igaz. Nem akarom megengedni, hogy nyomasztón telepedjenek
rám a körülmények, ami nem megkerülésüket jelenti, csak azt, hogy ellenőrzésem
alatt kívánom tartani azokat az érzelmeket, amelyeket kiváltanak belőlem. Emellett
biztos vagyok abban is, hogy a feszültségi pontokba rejtett jelenvalóság képes ugyanolyan
erővel hatni, mint a közvetlenül elmondott.
– Novelláiból szinte teljesen hiányoznak a párbeszédek. Szándékosan hiányzik a novella
hagyományos eszköztárának ez a megszokott eleme?
– Igen. Az általam kialakított novellaszerkezet rétegei – előre – nem kívánják a hagyományos
értelemben vett párbeszédet. Ugyanakkor hőseim szinte egyfolytában
dialógust folytatnak. A vívódást, az útkeresést, az okok felkutatását akkor is párbeszédként
élem meg, ha hiányzik az azonnali reagálás, válasz, replika. Párbeszédet
bárkivel folytathatunk: régmúlt írókkal, halottainkkal, könyvek hőseivel, ha megvan
bennünk a beleérzés, áthallás adottsága. Az önmagunkkal – egy történet esetében
a hősnek önmagával – folytatott „beszélgetés” épp annyira lehet dialógus, mint amenynyire
monológ két emberé, akik folyamatosan elbeszélnek egymás mellett. A párbeszédet
válaszkeresés iránti nyitottságként szeretném értelmezni, hisz akkor mindenkit
megszólíthatunk, és bízhatunk abban, hogy nem maradunk válasz nélkül.
– „Nem a dolgok hiteles leírása a fontos, hanem annak tudata, hogy léteznek.” Ez egyfajta
filozófiai szemléletnek tekinthető?
– A vihar kapujában Kuroszawa szépségbe fogottan bizonyította, hogy minden „leírás”
lehet hiteles, de attól még nem tudjuk meg az igazságot. Amit persze semmiképpen nem
tudunk meg. Amikor azt mondtam, hogy nem a dolgok hiteles leírása a fontos, arra gondoltam,
nem az a lényeges, valóban ötven ablak van-e városházán vagy csak negyvenkilenc,
valóban hógolyózott-e Kosztolányi egy szabadkai zsidó kislánnyal tizennyolc
évesen, hanem létezésük. Ugyanakkor magától értetődőnek tartottam, hogy a leírás hiteles,
különben nem válhatna szöveggé, nem kopogtathatna az irodalom kapuján. A hiteles
leírás alatt nem a valóság leírását, hanem a hihető leírást, az egy(ik) megtörténhető lehetőség
leírását értem, ami nem önmagában válik hitelessé, hanem a hős érzései, gondolatai,
kételyei által. Ez a szövegírás kiindulópontja, ha fontos, akkor csak annyiban, mint a ház
esetében az alap, vagyis maximálisan, mégsem foglalkozunk vele a szobákban élve, közlekedve,
az ágyakban hálva. Fontossá akkor lesz, ha repedni kezdenek a falak – egy történet
esetében akkor repednek a falak, ha az olvasó nem érzi hitelesnek azt, amit olvas.
Szabadkával, épületeivel, erdőivel és utcáival, a benne valaha és most élőkkel foglalkozva
hangsúlyoznom kellett, hogy kétféle hitelesség létezik. Én csak a szöveg hitelességével
foglalkozom. Egyszerűbb lett volna kitalálni egy várost, építészeket, filmeseket,
világutazókat, festőket és írókat – ezáltal teljességében kirekeszteni a realitást,
a másik hitelességet –, mint a levéltárban, könyvtárban ülve keresni, kutatni, és akkor
hagyni abba a kutatást, amikor az még nem kerekedett az elképzelhető fölé, de nem
tettem. Nekem Szabadka a dolgom.
– Többször jelennek meg írásaiban öregasszonyok (pl. Gruber Emma). Egy sorshelyzet
megmutatására hívja őket segítségül?
2000. április 55
– Ezen soha nem gondolkodtam. Gruber Emma egy napon fölém hajolt, odaült az
íróasztalomhoz, és olyan dolgokról beszélt, amikről csak ő tudhatott. Nem az ő vagy
más öregasszonyok sorshelyzetét akartam elmondani általa, inkább azokat a látomásokat,
vágyakat, kételyeket és sebezhetőséget, amiről egy idősebb ember már nyugodtan
tud beszélni. Belenyugvó megbocsátással az élettel, az általa és rajta elkövetett fájdalmakkal
szemben. Szükségem volt egy öregasszonyra, hogy összetartsa az indulataimat.
Ekképpen az öregasszony a rejtőzködésre való lehetőség, egy módja annak,
hogy rikoltó emberi érzésekről finoman tapogatva szóljak.
– Több írását kulcsnovellaként lehet olvasni. Kik azok a szabadkai szellemalakok, akik
benépesítik ezeket az elbeszéléseket?
– A nem-sárszegi sárszegiek. Amit a következőképpen fogalmazhatok meg: alföldi
városunkat homok és por veszi körül. A város köré telepített erdők, gyümölcsösök és
szőlőskertek meggátolták ugyan, hogy a homok és a por betemesse a várost, de azt
már semmi nem tudja megakadályozni, hogy ez a finom szemcsés anyag ne kerüljön az
emberek szervezetébe. Tüdejüket sípolóvá, szemüket könnytől ázóvá teszi, lelküket
meg betemeti. A porral betemetett lélek ismertetője a bárgyúság, érdektelenség, az
újtól való idegenkedés, és a gyakori osztálytalálkozók. Azonban a porral betemetett
lélek depresszióra és látomásokra is hajlamos, érzékeny és vibráló. Ezekből az ellentétekből
áll össze a szabadkai ember lelke, amelyek közt egyensúly soha nem lehet,
csak periódusok vannak: hol a bárgyúság, hol a látomásosság kerekedik fölül. A második
eset periódusai jelzik a mérföldköveket, azokban alakult ki a város arculata, amivel
ellentétben áll a bárgyúság periódusa, a szabadság fokmérőjének zsugorodása, a valóságos
város. Amikor a bácskai por felkavarodik és hullámokat vet a szabadkaiak lelkében,
csodálatos látomások válnak valósággá (utóbb persze kiderül, hogy ez csak látszatvalóság,
gyönyörűséges kulisszái – épületek, parkok, festmények, szövegek formájában
– a bárgyúság periódusának). Az én hőseim azok az emberek, akik a látomásosság
periódusait jelölik: nem csak azok az építészek, akik a szecesszió remekműveit hagyják
ránk, de azok a városvezetők is, akik segítették őket ebben, sokszor a főváros hivatalos
politikájával szemben. Nem csak a kiváló zenészek, de azok is hőseim, akik a városba
hívták őket. Nem csak Lifka a hősöm filmjeivel, de a lázas-lelkes szabadkai emberek is,
akik ott integetnek a két megmaradt filmjén, akik akkora érdeklődést mutattak filmszínháza
iránt, hogy ő érdemesnek tartotta itt maradni. Amennyire fontos, hogy volt
egy igazi világutazónk, annyira lényeges az is, hogy valaki éppen most kutatja egy,
éppen a világutazó Vojnich-tól ránk maradt agyar történetét.
– Második kötetének záró írása a Seol címet viseli, ami a Bibliában a pokol tornácát jelenti.
Ennek a mitologikus helyszínnek milyen valóságtartalmat tulajdonít ma egy vajdasági
magyar író?
– Úgy hiszem, többé-kevésbé minden alkotó a pokol tornácán érzi magát, amenynyiben
érzékenysége képessé teszi arra, hogy lássa, felfogja az őt körülvevő torz dolgokat,
visszásságokat. Itt és most természetesen többről van szó annál, mint a torz
vagy visszás dolgok. Mégsem akarom, hogy a szövegeimre rátelepedjen az a valóságtartalom,
ami a kérdésben megfogalmazódott. Nem megkerülni kívánom a szövegeimben,
mint ahogy eddig se tettem, de csakis a számomra kijelölt – hogy így is közel
maradjunk a Bibliához – megírandó dolgok egy részeként tudom kezelni.