A férfi mellkasa szőrös. Az arcát is szőr borítja egészen az os zygomaticumig, a járomcsontjáig. Sűrű, erőteljes és akkor is világosan látható, ha frissen borotválkozott. A férfi mindig zsilettel borotválkozik, mert ahhoz borotvahabot vagy borotvakrémet kell használni, s igen vonzó látvány a fehérségből kipirosló száj, a mozdulatok pedig, amelyekkel lehúzza arcáról a borostát, fintorai és szeme, ahogyan a tükörben ellenőrzi a műveletet, ellenállhatatlanok.

Darabos Enikő kérdezi tőled: Mi ez a nagy csend, hol élsz, hogy írsz/hogy élsz, hol írsz?

Lovas Ildikó: Nincs akkora csönd, legalábbis remélem, ha meg igen, akkor az jófajta. Ugyanott élek, ahol eddig is, ugyanott írok, ahol eddig is, a Kertvárosban Szabadkán, arra, hogy hogyan élek, nem tudok jó választ adni, a negyvenen túliak kevesebbet-többet látó szemével. Ez némileg hátráltat az írásban, sok a kérdés, kevés a hang. Bennem. De különben sem gondolom, hogy ezt az írás-dolgot egyforma ritmusban kellene csinálnia mindenkinek. Az enyém ilyen: gyors-gyors, lassú.

Lásátemíkántáre.
Ennyit tudok olaszul, de ezt nagyon régen tanultam meg, huszonegy évvel ezelőtt, ha pontos akarok lenni, s miért ne akarnék. Toto Cotugno énekelte, rekedtes volt a hangja. De lehet, hogy nem ő volt, viszont a szövegrészlet pontosan így hangzott. Akkoriban egy rövid ideig diszkóba is jártam, a nyolcvanas évek közepe táján ez azt jelentette, hogy nyolc körül bementünk, tízkor volt a félórás lassú blokk, így pontosan tíz percünk maradt arra, hogy elérjük a 22.40-es autóbuszt, ami visszavitt a városba.