Mi vagyunk a porondon

A vizekhez nincs különösebb közöm, ezt rögtön megmondom. A homokhoz van meg a humuszhoz, akác- és bodzaillatú humuszhoz, fekete síkos anyaghoz. Ami hozzátapad a tenyeremhez, beleszemcsésedik. De ez így nem egészen igaz, hisz a szürke-érdes dunai homokot jól ismerem, ahhoz közöm is van, az illatához. Tán láttam is Bezdánnál, ha ott folyik a Duna. Kirándultunk és halászlét ettünk, és megnéztük azt a hatalmas emlékművet, egy nő, feltartott karral. Nem? Fájdalmában is győztes asszony, hatalmas teste alatt a magyar partizánbrigád katonái.

Vagy te másként emlékszel?


A templom mindenese

A békák nevelőanyja elfordította a tükröt is a szobában, fényességével az olvasófotelnek támasztotta, nehogy a hiúság bűnébe essen. Talpával felfelé fordította az agyagmestertől kapott gyertyatartót, fehér gyertyájának csonkja tovább tartson, nehogy az álmodozás bűnébe essen. Édesanyja díszítette párnáját helyezte a háta mögé, nehogy a kapkodás bűnébe essen.

A dolgok megmentése megszüntetésükkel kezdődik. Itt volt a rét: békákkal és náddal, sással övezve az út másik oldalán elterüld tájrészt, szemben a pacsirtateleppel. A madarak telepén a bádogember lakik, vasárnap ő gyűjti a perselybe az aprót. Hétközben a rét körül elterülő régi házakat menti a beázástól. Keze alatt lányos odaadással hajlik a pléh. Nem a pacsirtatelep megszüntetéséről van szó, hanem a rét lecsapolásáról: a békák zugainak helyén paloták épültek, a hirtelen szaporodó gazdagság gombatenyészetei rejlenek - úgy mondják - a pincékben, azokból emelkednek az emeletek a Tolvajok Völgyében. Így nevezik a rét helyén kialakult települést.


Egy kis foci

Kórisme van kialakulóban. Elmondanám szívesen a tüneteket, hátha akkor pontosíthatnánk, szűkíthetnénk, konkretizálhatnánk. De nehezen megy, mert keveset értek a sporthoz, a focihoz még annyit se, a kórisme meg éppen ahhoz kötődik, a focihoz. Bajban vagyok tehát, csak megfigyelek, sompolygok át a pályán sóhajtozva, érintve a kórismét, de pontosítani csak segítséggel tudnám. Amihez egyrészt a tudásom nincs meg, másrészt a segítő emberek is hiányoznak. Gondoltam volna szociológus barátomra, de ő leginkább a kocsmai sportokhoz ért, meg elhagyta (egy időre) a kispályát.


János Vitéz az akácosban

Soós Mihály szobrairól

Először is azt kell tisztáznunk, kicsoda is János Vitéz. Mert ha ezt tudjuk, akkor a napnál is világosabb lesz, hogy Soós Rákóczija az János Vitéz.

Kukorica Jancsi.

Aki pedig maga Soós Mihály.

De ennél azért korábbról kell kezdenem.

A kalapos ember

Fogalmam sincs, ki lehet ez a kalapos ember, aki minden reggel előttem vág át a Párhuzamos úton. Kerékpárjának hátsó kereke szinte beleakad az autó lökhárítójába. Hátát, akár valami itt rekedt hippinek, táska verdesi. Üti-veri a hátát, tán saját magát biztatja, önmaga a ló és lovas, hogy gyorsabban, gyorsabban. Piros nadrágja lehetne, azt a '70-es években igen kedvelték a virággyerekek. Vagy huszár is lehetne, lovas katona, égő szemekkel vágtató, szilaj tartású, nem túl magas ember. Látom, ahogyan megüli a bicajt, nem túl magas. Magyar ember tehát.

Ugyan ki lehet ez a szakállas, sötét arcú, mégsem marcona férfi?


Amit az életről tudni kell

Eva Grlic könyvéről

(…) A háború a levegôben lógott, és én ennek ellenére gyereket akartam, mert arra gondoltam, vagy inkább volt egy olyan elôérzetem, megtörténhet, hogy mindannyian meghalunk, de talán egyvalaki megmarad. Talán éppen ô. Úgy tunik, nem volt ez más, mint az önfenntartás legtermészetesebb ösztöne. Így élt, erre gondolt és ezt érezte az Emlékezések címu könyv szerzôje 1940-ben Zágrábban. Nem sokkal azután, hogy sikerült bejutnia és végighallgathatta Jehudi Menuhint.


Meztelenül a történetben

Részlet a regényből

2. Tehát a nő, akiről ez a történet szól, igencsak szomorú, ott ül az ágy szélén, fehér hálóingben, egyszerre gondol a halálra és veti el annak lehetőségét, egészen összefagyott már, szilvaszín kék a lábfeje, magányos. Combján - a szorítástól - szinte feslik a hálóing. Annak kellene történnie, hogy az ágy végtelen távolságban lévő másik végéből egy kéz átfogja a vállát. Jó. A nő - hősnő - mordul egyet, odébb húzódik, még mit nem, azt nem (ugyan ki akarta volna azt, éjjel háromkor, fáradtan és álmosan, esetleg fájó gyomorral). És ha valóban nem történik semmi, akkor a szomorú nő sértetté válik: féltékeny lesz és szemrehányó, mert úgy hiszi, nem szeretik már. Azt miért nem? Amikor igen. A fizikából kölcsönvett hasonlattal, mely azonban talán a folyamat lényegét is megközelíti, azt mondhatnók, hogy valamint a villamosság, ha az áramvezetékben erős ellenállásra talál, hővé alakul át, úgy a szexuális gerjedelem is, ha a pszichikus áramkör el van előtte zárva, és csupán az alárendeltebb idegpályákat telítheti, oly motoros, vazomotoros, szekretórius, respiratórius tevékenységek mozgatójává alakul át, melyeknek pszichikus korrelátuma a szorongási érzet. Nem arra gondolok, hogy a nő azt várná el a férfitól, ami Tahtúr bejárónőjével történt, fejével a hűtőben, noha az is kétségtelenül Ferenczi magyarázatára szorulna, de mégsem kerülhetem meg az ,,azt nem, holott igen" kérdéskörét.


A szerelem próbája

(...) Legjobb napjaim akkor voltak, ha anyámat vagy nagyanyámat rávehettem, hogy ezt elénekelje nekem. A konyhában, a konyhaasztal mellett. Ott szerettem, ha énekelnek nekem, félhomályban, tavaszelő késő délután. És megnyalni a szám szegletét, a sót. Azt gondoltam, ez a szerelem, ez a dal. Nagyanyám kicsit művészieskedő (magunk közt, a háta mögött Marlene Dietrichnek hívtuk, nem annyira azért, mert tagadni sem tudta volna, hogy sváb, sokkal inkább színészi hajlamai, dáma-szerű kéztartása miatt, ahogyan a cigarettát szívta, de előbb! Jaj, hát a nagyapám, apám majd' belehaltak, ahogyan eléjük tartotta, a szemük, az orruk elé tolta a cigarettáját, hogy tüzet adjanak, aztán beleszívott, kacsintott dévajul, de hidegen) hangja önmagát élvezte, olyankor nem indultak el a könnyeim, de anyám alt hangja, szomorú rezgései a pilláim alá kúsztak, ott remegtek, mígcsak el nem indultak, eret nem vágtak maguknak arcomon a könnyeim.


Szeráfi történet

Részlet a Via del Corso című kötetből

Nem kalandoztam már olyan régi időkben, amelyek a városháza építésének idejére tehetők. Egy ideig nem. Megfáradtam. Meg aztán nem szerettem volna, hogy végképp rám ragadjon az elmúlt város iránt egyfolytában vágyakozó szövegíró szűk - rojtosodó selyem, rühes macska szőréhez hasonlatosan kopott bársony, likacsosan sárga rüssös - ruhája. És tán azt se kérdeztem, megértik, ugye? Pedig ugyan kivel beszélhetném meg azt, hogy a folytonos üléstől, a szöveg fölötti görnyedéstől kiseggölődött, könyéktájt pötyögőssé vált ruházatomban inkább vagyok egy szigorú megfigyelő, a levegőégben aranyosan sárgállva elrepülő sárkány leejtett szárnya vagy annak is csak egy pikkelye, s nem bánatos kornyadozással sóhajtozó, a múlt felé hunyorító, a jelen iránt vaksi vénkisasszony. Öregecske angyal.


Litera-netnapló

Nyolcperc; Irány a tenger; Hétvége; Így múlnak; Nemzeti zománc; Középpályától Szegedre; Vadállatok a pályán


2004. június 17.

Nyolcperc

Úgy rémlik, ő is szereti a focit. Hát magyar író, köll, hogy szeresse. Egyszer a Libellában, néztünk valami meccset, csak a gyerek elálmosodott, s miattunk haza kellett menni, s ezt megjegyezték, hogy szerintem az utolsó nyolc percben már nem történik semmi.

Nem is lett gól.


A kakaóbab mestere

A kakaóadó igen komoly bevételt jelentett az államnak, úgymint több milliót. A kávéadónak csak tizedét tette ki, mégis sokakat megviselt. Különösen az ország peremén működő kakaóbab mestereket. Valamit ki kellett találniuk.

A mi történetünk mesterét Vajba Ignácnak hívták, 1883-ban született, éppen abban az évben, amikor a kávé- és kakaóadót a közös vámbevételek közé sorolták. Az édesapjának, Vajba Jakabnak, aki a város Virág nevű cukrászdáját vezette, ez igen komoly anyagi megrázkódtatással járt. De nem azért, mert kakaóbab nélkül nem készülhettek sütemények, azt mindenki tudja jól, hogy nagykereskedőknél ráfizetés nélkül lehetett kakaóhoz és csokoládéhoz jutni, a Virág meg különben se a süteményeiről volt híres, hanem a lányokról.