Próza

Szentek és vizek

Lovas Ildikó írása: Litera, 2006. április 19.

A litera Nemzeti tizenegy, avagy két választás Magyarországon című sorozatába felkért tizenegy írót, hogy a 2006. április 10-től 20-ig tartó időszak egy-egy napján rövid jegyzetben számoljon be köz-érzetéről, különös tekintettel a polisz ügyeire és állapotára.

(2)

Azt mondja a Nikola, hogy húsz évre megoldják a dolgokat.


Sveti Nikola nevét jól ismerem, vannak barátaim, kiknek családi védszentjük. Dalmáciában pedig Szent Miklós, Sveti Nikola a viharba jutottak megmentője.


Egy másik hatvanas évek

A ’60-as éveket nagyon szeretem. Akkor élni, erre szoktam gondolni, erőteljes dolog lett volna. A minap éppen Komár Laci (nyeszlett nyünyü, ilyeneket jegyeznek meg kegyetlen fiatalok, punkok, rockerek – régóta nem vagyok már tisztában ezek jelentésével) mesélt a tévében a Scampolóról, hogyan zenéltek ott, miképpen tanulták a dalszövegeket, Komárnak meg is bocsátottam kicsit...


Makaó az Adria partján

(Szarajevó - Dubrovnik)

Bosznián át leautózni a tengerpartig.

Vasúti hídon zötyögünk. Tiki-taka-tiki-taka. Így szólnak egy másik országban az autó kerekei. A síneken szólnak így. Nem mintha izgatott volnék. Végtére is kevés az esélye annak, hogy éppen most jöjjön a vonat. Bár volt rá példa, így a sofõr. Gondolom, valamelyik kisiklott. Egy éles jobb kanyar után percekig autózunk anélkül, hogy falevél rezdülne. Aztán ott a másik határ. Ezt többször megcsináljuk, ha jól számoltuk, hétszer lépünk ki és be. Szerbiából ki. Boszniába be, ki. Horvátországba be, ki. Boszniába be, ki. Horvátországba be.

Bosznián át leautózni a tengerpartig.


Tanuld meg

Ivan Cankar novellájában a városban tanuló fiú szégyelli falusi édesanyját. Amikor a fekete ruhába öltözött idős asszony meglátogatná a városban, barátjával megy az utcán, s úgy tesz, mintha nem ismerné fel.

A szegény ember pártjára álló gazdagabb megcsörgeti a zacskóban lévő pénzt, ekképpen fizetve a pecsenyeillatot szagoló szegény helyett - akitől a lacikonyhás azt követeli, fizessen neki, mert szagolta a hús illatát.

Tito elvtárs életét Lux nevű kutyája mentette meg.


A kakaóbab mestere

A kakaóadó igen komoly bevételt jelentett az államnak, úgymint több milliót. A kávéadónak csak tizedét tette ki, mégis sokakat megviselt. Különösen az ország peremén működő kakaóbab mestereket. Valamit ki kellett találniuk.

A mi történetünk mesterét Vajba Ignácnak hívták, 1883-ban született, éppen abban az évben, amikor a kávé- és kakaóadót a közös vámbevételek közé sorolták. Az édesapjának, Vajba Jakabnak, aki a város Virág nevű cukrászdáját vezette, ez igen komoly anyagi megrázkódtatással járt. De nem azért, mert kakaóbab nélkül nem készülhettek sütemények, azt mindenki tudja jól, hogy nagykereskedőknél ráfizetés nélkül lehetett kakaóhoz és csokoládéhoz jutni, a Virág meg különben se a süteményeiről volt híres, hanem a lányokról.


Litera-netnapló

Nyolcperc; Irány a tenger; Hétvége; Így múlnak; Nemzeti zománc; Középpályától Szegedre; Vadállatok a pályán


2004. június 17.

Nyolcperc

Úgy rémlik, ő is szereti a focit. Hát magyar író, köll, hogy szeresse. Egyszer a Libellában, néztünk valami meccset, csak a gyerek elálmosodott, s miattunk haza kellett menni, s ezt megjegyezték, hogy szerintem az utolsó nyolc percben már nem történik semmi.

Nem is lett gól.


A szerelem próbája

(...) Legjobb napjaim akkor voltak, ha anyámat vagy nagyanyámat rávehettem, hogy ezt elénekelje nekem. A konyhában, a konyhaasztal mellett. Ott szerettem, ha énekelnek nekem, félhomályban, tavaszelő késő délután. És megnyalni a szám szegletét, a sót. Azt gondoltam, ez a szerelem, ez a dal. Nagyanyám kicsit művészieskedő (magunk közt, a háta mögött Marlene Dietrichnek hívtuk, nem annyira azért, mert tagadni sem tudta volna, hogy sváb, sokkal inkább színészi hajlamai, dáma-szerű kéztartása miatt, ahogyan a cigarettát szívta, de előbb! Jaj, hát a nagyapám, apám majd' belehaltak, ahogyan eléjük tartotta, a szemük, az orruk elé tolta a cigarettáját, hogy tüzet adjanak, aztán beleszívott, kacsintott dévajul, de hidegen) hangja önmagát élvezte, olyankor nem indultak el a könnyeim, de anyám alt hangja, szomorú rezgései a pilláim alá kúsztak, ott remegtek, mígcsak el nem indultak, eret nem vágtak maguknak arcomon a könnyeim.


Egy kis foci

Kórisme van kialakulóban. Elmondanám szívesen a tüneteket, hátha akkor pontosíthatnánk, szűkíthetnénk, konkretizálhatnánk. De nehezen megy, mert keveset értek a sporthoz, a focihoz még annyit se, a kórisme meg éppen ahhoz kötődik, a focihoz. Bajban vagyok tehát, csak megfigyelek, sompolygok át a pályán sóhajtozva, érintve a kórismét, de pontosítani csak segítséggel tudnám. Amihez egyrészt a tudásom nincs meg, másrészt a segítő emberek is hiányoznak. Gondoltam volna szociológus barátomra, de ő leginkább a kocsmai sportokhoz ért, meg elhagyta (egy időre) a kispályát.


A templom mindenese

A békák nevelőanyja elfordította a tükröt is a szobában, fényességével az olvasófotelnek támasztotta, nehogy a hiúság bűnébe essen. Talpával felfelé fordította az agyagmestertől kapott gyertyatartót, fehér gyertyájának csonkja tovább tartson, nehogy az álmodozás bűnébe essen. Édesanyja díszítette párnáját helyezte a háta mögé, nehogy a kapkodás bűnébe essen.

A dolgok megmentése megszüntetésükkel kezdődik. Itt volt a rét: békákkal és náddal, sással övezve az út másik oldalán elterüld tájrészt, szemben a pacsirtateleppel. A madarak telepén a bádogember lakik, vasárnap ő gyűjti a perselybe az aprót. Hétközben a rét körül elterülő régi házakat menti a beázástól. Keze alatt lányos odaadással hajlik a pléh. Nem a pacsirtatelep megszüntetéséről van szó, hanem a rét lecsapolásáról: a békák zugainak helyén paloták épültek, a hirtelen szaporodó gazdagság gombatenyészetei rejlenek - úgy mondják - a pincékben, azokból emelkednek az emeletek a Tolvajok Völgyében. Így nevezik a rét helyén kialakult települést.


Mi vagyunk a porondon

A vizekhez nincs különösebb közöm, ezt rögtön megmondom. A homokhoz van meg a humuszhoz, akác- és bodzaillatú humuszhoz, fekete síkos anyaghoz. Ami hozzátapad a tenyeremhez, beleszemcsésedik. De ez így nem egészen igaz, hisz a szürke-érdes dunai homokot jól ismerem, ahhoz közöm is van, az illatához. Tán láttam is Bezdánnál, ha ott folyik a Duna. Kirándultunk és halászlét ettünk, és megnéztük azt a hatalmas emlékművet, egy nő, feltartott karral. Nem? Fájdalmában is győztes asszony, hatalmas teste alatt a magyar partizánbrigád katonái.

Vagy te másként emlékszel?


A valós pincér

Arról folyt a szó - kénytelen vagyok itt kezdeni, rögtön belevágni, nem késlekedni, elkalandozni, mert elfogy a bátorságom, s megint csak kitalálok valamit, holott most éppen a valóságot kell megírni, mert rám talált, egyszer csak szemben ült velem egy évekkel ezelőtt megírt novellám hőse. Nem mondhatom, hogy mielőtt megírtam volna, nem láttam, nem tudtam, hogy létezik. De az mégiscsak más. A gép előtt ülve, miközben egy fényképet néztem, amelyen a szüleim '65 táján a palicsi Kisvendéglőben ülnek egy bazsarózsás asztalterítő fölött fogva egymás kezét, izgatott arccal, hogy lekésik az utolsó városba induló villamost, Szarajevóról akartam írni, pontosabban arról, milyen lehet az orvlövészek szemétől kísérve utazni a kivilágított villamosban, de úgy éreztem, nincs ehhez jogom, így aztán a novella csak sejdítette, kínlódva megemlítette, hogy az utas célponttá lehet, a helyszín újra Szabadka lett és Palics, és újra inkább a szörnyuség bekövetkeztétől való félelemről írtam: a hitelesség bizonyos időkben nemcsak esztétikai, de erkölcsi fogalom is, és ehhez a kínlódáshoz, az én belső kínlódásomhoz és a hős félelemmel terhes napjaihoz egy ellenpontra volt szükségem, valakire, akinek fogalma sincs semmiről, aki végiglobog a történeten. Ez a hős lett Pali, a pincér. Úgy hittem, én találtam ki őt. Legalábbis összeraktam. És akkor évekkel később, vagyis tegnapelőtt egyszeriben ott ült előttem egy konyhában, kávét ivott.


Női akt cickafarkkal

Néha, amikor becsukom a szemem, kéknek látom az eget, egy öreg fenyőfa keskeny lombja között, lelógó ágainak felfelé mere- dő tűlevelein át. Egy kertben vagyok ilyenkor. Magam sem tudom hol, messzi hegyek között, mint a mesékben, talán várok is; de ugyan mit várhatok? Ezt nem szeretném megtudni. Félek is, hogy amikor majd e zöld-kék képhez jelentés is társul, nagyon el fogok szomorodni, vagy, ami még ennél is rosszabb, többet nem fogom látni azt az eget, azt a kertet. Most megnyugtató. Gondolom, hazugság, hisz mi más lehetne megnyugtató. Zene módjára lágyan simogató. Nem tudom, észrevették-e, de csak a zene simogatása marad meg az életben A többi csak azért törté- nik meg, hogy legyen vágy, ábránd, keresésre ingerlő boldogtalan sóhajtás.


Almácska

Négybe osztotta a léc az ablakot. Négy pici ablak izzadt a télben a szoba melegétől. Izzadságfoltjaik alakja különböző volt, aprócska alakok formálódtak bennük, mesékkel. Meséket izzadt az ablak a télben. Almácska ott térdelt egy hokedlin, nézte őket. Mesekockákká vált a négybe osztott ablak, így mesélte később, teljes megértéssel a fia iránt, aki az üzletben vásárolt 12 elemből álló, tehát 6 mesét tartalmazó kockákat dühösen sírva lökte le a konyhaasztalról, nem tudva összeállítani egyetlen történetet sem. Mert a mesék akkor szépek, ha mozdulatlanságba merednek előttünk, például egy ablaktáblára izzadva. És titkosak, mások számára elérhetetlenek, senki nem lehet tanúja sikertelenségünknek, ha nem tudjuk összeállítani őket: ha az ablak izzadságába beleformálódott alakokat nem tudjuk felismerni - magyarázta.


Mese a csónakról

Ahogyan egy képen elvágják a vizet és az eget. Egyenes vonal ékelődik közéjük. Akár egy próbálkozás. Az egyensúly megtartására. Az egyensúly miatt van az egész. A csónak meg ott ringatózik. Semmi köze az egészhez. Vagy ha igen, akkor éppen annyi, hogy az egyensúly felborítója. Az égen a felhők, a vízen a hullámok fodrozódnak, úszkálnak, de a köztük lévő egyenes vonal egyensúlyba rántja őket, míg a csónakkal ezt nem lehet. Azzal semmit sem lehet. Csak hagyni. Felvenni a ritmusát. Mint amilyen a régi emlékkönyvekben az "evezel az élet tengerén" kezdetű versike mellé biggyesztett leányfejű csónaké. Állítólag nem úgy van, hogy ez a csónak leánykori illusztrációból az élet jellemzőjévé alakul. Ezt - állítólag - én találtam ki. Mert nem tudok mit kezdeni magammal itt a fedélzeten. De van nekem erről egy történetem. Legalábbis úgy képzelem; hogy az indulatok kellő kiutat találjanak belőlem. Azért találom ki ezeket a történeteket. No, jó, mondják, már ő sem a régi. Azelőtt legalább igaz történeteket mesélt, amelyek némi érdeklődésre tarthattak számot. Most meg kitalál. De hát hogyne találnék ki, amikor hónapok óta ezen a vízen töltöm az időmet. Amióta biztonságos az élet, nem találom föl magam. Annyira megszoktam a bizonytalanságot, a félelmet, a surranást az utcákon, hogy széles mellel, kitárt szívvel nem tudok már járni. Pedig úgy kellene. Ezért aztán kiköltöztem ide, a tóra.


A borítékolt gombolyag

Néha úgy érzem, nem akarok már mindent elmesélni. Mintha csökkenne a vágy a történetben kuksoló titok megkaparintására. Mintha elillanna a szöveg nyújtotta érzéki élmény. Óvatoskodó lettem, tapogatózó, jaj, nem is tetszik, hajam a fejbőrömhöz tapad, unalmasan, lustán. Az ébredéskor égnek meredő, a történet felé antennaként tapogatózó hajcsomóim, amikor megfésülésekre se jutott idő, húztak a szavak, csak egy korty kávé - nehezen ébredek -, hogy tudjam, ez már valóságos történet, nem álom, és nem hazudok, mire a számítógép zúgni kezdett, a gyomrom összerándult a gyönyörűségtől.

És most ennek vége. Már nem akarok mindent elmesélni. Nem néha, de állandóan így érzem. Kompromisszumot akarok kötni. Tudom, hogy régebben ezt a szót gyűlöltem a legjobban, megalkuvásnak tartottam, jaj, a szövegeim elleni támadásnak, azok elárulásának. Hát a könnyek miatt. Mert kompromisszum nélkül sósak az éjszakák, de megvigasztal a reggel édes gyönyörűsége, amikor a szöveg megérinti a mellem. Alatta lapul a lelkem. Ezt nem akartam elárulni. Már nincs így. Kompromisszumot akarok kötni. Egy penelopéi pulóvert. De hogyan kell ezt a történetekkel? Kifejteni nem lehet. Megsemmisíteni nem akarom. Csak éppen nem akarok mindent elmesélni. Mert attól félek, hogy üres maradok. Évek múlva arra ébredhetek, hogy nincs mitől lázas remegést éreznem. És talán éppen akkor, amikor mást már úgysem tehetnék, amikor annak jönne el az ideje, hogy lassan és ráérősen beballagjak a szövegbe és ottragadjak, akár napokra is, fel sem állva a gép mellől - öreg emberek keveset alszanak, a telefonjuk se csörög -, akkor válok üressé. Ezért nem akarok mindent elmesélni.


Patak sárga ég alatt

Baktattam a sínek között, milyen jó ez a szó, kattogóra veszi a lépések ritmusát, pontos is, mert át kell lépkedni a sínpárokon, a váltókon, odafigyelve, nehogy beakadjon a cipősarok és ott ragadjak, vergődjek, mintha máris hiányozna a fél lábam és kormos lenne az arcom, sárga a szemem az ijedségtől, amikor elhúz mellettem a mozdony, nem tud megállni, fekete testének verébéhez hasonlít a beakadt cipőhöz tartozó lábam, ezért kell baktatni, kattogva ugrálni. Nem nehézkes ez a mozgás, csak súlyos, a félelem megkísértésétől. Ja; azért is mondogatom magamban, míg átjutok a hosszú és széles vasútállomás sínekkel szabdalt részén (micsoda szabásmintája az utolsó pillanatnak, a piros vonalakat tetszőlegesen adhatjuk hozzá önmagunkból, egyéni kreációkat valósítva meg, testünk csavarodik csapódik szatén hullámzása, szövet fazonba merevülése helyett), hogy baktatok, baktatok, mert a baktert is hozza magával ez az ige, különösen pedig az udvarát, a vasúti őrház körülit.