Esszé

Amit az életről tudni kell

Eva Grlic könyvéről

(…) A háború a levegôben lógott, és én ennek ellenére gyereket akartam, mert arra gondoltam, vagy inkább volt egy olyan elôérzetem, megtörténhet, hogy mindannyian meghalunk, de talán egyvalaki megmarad. Talán éppen ô. Úgy tunik, nem volt ez más, mint az önfenntartás legtermészetesebb ösztöne. Így élt, erre gondolt és ezt érezte az Emlékezések címu könyv szerzôje 1940-ben Zágrábban. Nem sokkal azután, hogy sikerült bejutnia és végighallgathatta Jehudi Menuhint.


János Vitéz az akácosban

Soós Mihály szobrairól

Először is azt kell tisztáznunk, kicsoda is János Vitéz. Mert ha ezt tudjuk, akkor a napnál is világosabb lesz, hogy Soós Rákóczija az János Vitéz.

Kukorica Jancsi.

Aki pedig maga Soós Mihály.

De ennél azért korábbról kell kezdenem.

A kalapos ember

Fogalmam sincs, ki lehet ez a kalapos ember, aki minden reggel előttem vág át a Párhuzamos úton. Kerékpárjának hátsó kereke szinte beleakad az autó lökhárítójába. Hátát, akár valami itt rekedt hippinek, táska verdesi. Üti-veri a hátát, tán saját magát biztatja, önmaga a ló és lovas, hogy gyorsabban, gyorsabban. Piros nadrágja lehetne, azt a '70-es években igen kedvelték a virággyerekek. Vagy huszár is lehetne, lovas katona, égő szemekkel vágtató, szilaj tartású, nem túl magas ember. Látom, ahogyan megüli a bicajt, nem túl magas. Magyar ember tehát.

Ugyan ki lehet ez a szakállas, sötét arcú, mégsem marcona férfi?